Azokhoz szólnèk akiknek nincs testvérük! Milyen volt gyerek ként és milyen felnött ként testvér nélkül?

Nem rosszból, de ez a kérdés már rengetegszer fel lett téve, nem túl rég is válaszoltam egyre, de amúgy meg már vagy tízre, vagy még többre. :D

Semmi különös nem volt, nekem ez volt a megszokott, normális, hogy nincs testvérem. Gyerekként mindig is nagyon szerettem volna egy testvért, talán mert azt láttam, hogy szinte minden gyereknek van, és rossz érzés volt, hogy nekem nincs valamim, ami másnak igen. Igazából még most is örülnék, ha lenne testvérem (és én mindenképpen legalább két gyereket szeretnék majd), de most már ez van. Nem érdekel már annyira a téma, hogy rendszeresen ezen kattogjak, csak néha bevillan, hogy ezért meg azért jó lenne.

Gyerekként ami pozitív volt az egykeségben az az, hogy a szüleim figyelme, szeretete egyedül rám korlátozódott, nem irigykedtünk egymásra senkivel, nem kellett osztozkodnom, nem volt kivel összeverekednünk/kitépni egymás haját/kiütni egymás fogát és társai, és hát persze anyagaikban is jobban el voltam halmozva, mint ha lett volna egy-két testvérem, mert tulajdonképpen kb. három gyerek helyett költöttek rám.

Ami gyerekként negatívum volt, az az, hogy nem volt kivel falaznunk egymásnak, ha valami rosszat csináltam, akkor nyilván egyértelmű volt, hogy rajtam kívül más nem lehetett (:D), és az, hogy túlféltettek (bár szerencsére egész engedékenyek voltak mindig is a szüleim, de nagyon aggódtak minden miatt) (ezt a túlféltést egyébként fiatal felnőttként is tapasztalom, és kicsit tehernek is érzem, de hát nem hibáztathatók emiatt a szüleim). Ja, meg tök rossz érzés volt az is, hogy majdnem minden társasjáték legalább négy személyre szólt, és nem nagyon tudtam mit játszani közösen a szüleimmel.

Felnőttként (bár még mindig nagyon fiatal vagyok) jelenleg nem nagyon látok különbséget köztem, és olyan emberek között, akiknek van testvérük, azon kívül, hogy nekem nincsenek tesós programjaim (de egyébként azokat is igen ritkának látom ismerőseim körében). Talán majd később, ha a szüleim idősebbek lesznek, könnyebb lenne úgy, ha lenne testvérem, sőt ebben biztos vagyok. De ennyi.

Ja, egyébként nekem apukám is egyke. Ő gyerekként ezt nagyon imádta, kérdezték is tőle, hogy szeretne-e tesót, de nemmel felelt. Nem is lett neki soha. Mondjuk ő egyébként is kicsit magának való, nem túl nagy társasági ember, gondolom már gyerekként is ilyen volt, úgyhogy érthető. Meg ő pl. teljesen más anyagi körülmények között nőtt fel, mint én, és míg az én szüleim jó körülmények között el tudtak volna tartani több gyereket is, addig apukámnak gyerekként valószínűleg jóval kevesebb jutott volna egy tesó mellett, és ezt ő is látta. (azt hiszem leginkább ezért is nem akart testvért, mondta is nekem)

Felnőttként is teljesen jól megvolt/megvan testvér nélkül. Most így 50 felett, úgy, hogy egyik szülője sem él már, ő is belátja, hogy talán nem lenne rossz, ha lenne testvére, de ő előtte ékes példája volt annak, aki tényleg örült annak, hogy egyedüli gyerek, és egyáltalán nem vágyott testvérre.

Úgyhogy van ilyen is, olyan is. Nagyon személyiségfüggő, hogy ezt ki hogy éli meg. Azért tetted fel a kérdést gondolom, mert gondolkodtok azon, hogy legyen-e kistesó.

Sajna nem lehet előre tudni, hogy kinek mennyire hiányozna egy testvér egykeként. Szerintem ne (csak) ez alapján döntsetek elsősorban. :) Kis és nagy családban is lehet szép az embernek a gyerekkora.

Nekem nagyon rossz. Felnőtt vagyok már, családom van, de a mai napig nagyon hiányzik az életemből egy testvér. Kicsiként is odaadtam volna érte bármit.

Szóval a mi gyerekünk biztosan nem lesz egyke.

Jó volt egyedül, sosem vágytam testvérre. Az volt a normális, hogy nincs tesó, hiszen ebbe születtem bele. Nekem az volt a fura, amikor láttam, hogy mások hárman is vannak.

Páromnak pl. van testvére, vagy barátaimnak is, de sosem áradoztak róla. Azt tudom, hogy most felnőttként le sem kullantják egymást. Családi összejöveteleken beszélnek pár szót, de évközben nem keresik egymást. Ahogy tapasztalom, a legtöbb testvér kapcsolat ilyen lesz felnőttkorra.

Gyerekként.

EGY SZÓ.

Egyébként (ez is egy szó) remek volt.

Felnőttként.

EGY SZÓ.

Az is jó.

Az ember a barátait választja, a családját csak odadobják mellé, és meg kell szoknia.

Anyukám meghalt kiskoromban, így lehet, hogy nem én vagyok a legjobb példa, mert az anyahiány nyilván „felülírhatta” bennem a testvérhiányt. Mindenesetre sosem gondoltam arra sóvárogva, hogy bárcsak lenne testvérem. Mindig voltak barátaim, nem éreztem magam egyedül.

Ha most, felnőttként belegondolok, remek lenne, ha lenne egy jó testvérem. De sajnos elég sok rossz testvéri viszonyt látok magam körül, így nem gondolom azt, hogy ez mindenképpen jó dolog.

„Mert én úgy vagyok vele hogy a barátok jönnek, mennek, de egy testvér mindig is testvér marad, ő mindig ott lesz melletted. (Jobb esetben)”

Furcsa, mennyire másképp értelmezik az emberek a barátságot. Szerintem a barátok azok, akik érdek nélkül szeretnek (és viszont), és nem jönnek-mennek. Ellenben a testvér az, akit szeretned „kell”, holott gyakorta megesik, hogy egyébként szóba sem állna vele az ember.

Szuper!

Lehettem egyedül, nem kellett mindig kerülgetni valakit odahaza :D Amúgy se szerettem a többi gyerek társaságát.

Most is jó, így is ezerfele szakadok, hogy jusson időm munkára, a páromra, a hobbimra, a teendőimre, a szüleimre és a nagyszüleimre is, nem tudom, mikor tudnék még a tesómra is időt szakítani.

Mindig is imádtam, hogy egyke vagyok.

Nekem van öcsém, de el sem tudom képzelni nélküle, kivetelesen jó testvérek vagyunk, a legjobb barátomnak tekintem.

Régen sokmindenről lemondtam az érdekében, de nem bánom

Teljesen megérte