Szellemi sérült rokon eltartása? Ti vállalnátok?
Apukám testvére '62-es születésű (apámnál jóval fiatalabb), születésekor agyvérzést kapott és szellemileg visszamaradott. Hivatalosan a debilitás és imbecilitás határán van, kb egy 6-8 éves gyerek szellemi szintjén ragadt. Egy sérült embereket foglalkoztató cégnél betanított segédmunkás (pakol).
Állandó felügyeletre szorul, mármint ellátja magát, de nem élhet egyedül, mert vannak gondjai. Attól kezdve, hogy meg kell neki mondani, hogy hogy öltözzön fel, mert esőben simán elindul esernyő nélkül, vagy a legelső naptár szerinti tavaszi napon rövidnadrágban és pólóban, kell, hogy legyen valaki mellette, akihez fordulhat, mert ha nem, megzavarodik. Ha megzavarodik, akkor olyan bizarr dolgokat művel, mint hogy pl beáll a zuhany alá ruhástól, vagy kimegy a kertbe és eső után a sárban hentereg, aztán bemegy a lakásba és a radiátoron megszárítja a vizes ruháit, amiből pereg a homok. Csak annyit tud, amit valahogy a tinédzser éveivel bezárólag megtanult, és csak azt csinálja, amit addig megszokott. Rögeszmésen ragaszkodik a szokásaihoz, a rutinjához, nem fürdik, csak ha fürdésnap van, akkor se, ha aznap tacsakra izzadt, és azt is csak tessék-lássék. Mindene koszos, a lakrésze (a szüleimnél él) egy lelakott lyuk, óriási pénzekből tetettük rendbe és egy hónap múlva ismét bődületes mocskot csinált. Nem takarít, a szobájában szemét van a földön, meg ételmaradék, mindent lelakott maga körül.
A hobbija az evés és a tévézés, emellett semmit nem csinál. Komoly túlsúlya van, amivel nem lehet mit kezdeni, ha próbáljuk kontrollálni, mit eszik, akkor a munkahelyén kunyerál, meg sír, hogy éhes, és jönnek a munkatársaktól a hívások, hogy éheztetjük. Úgyhogy inkább nézzük, ahogy egy nap hét fej nagyságú csokis tekercset bevág. Mindenben ránk szorul, illetve jelenleg a szüleimre, de ideiglenesen már én is voltam a "gyámja". Iszonyat nehéz vele, mint egy gyerek, de mégis felnőtt, ráadásul a hallása is leromlott, így beszélni se lehet vele (a beszédét amúgy rajtunk kívül nem érti senki). Hallókészüléket nem tudtunk csináltatni neki, mert egyszerűen nem lehet megvizsgálni, nem érti a kérdéseket, önellentmondásba keveredik, mikor a doki próbálja bemérni a hallását, valószínűleg nem is érti a szituációt. Rendszeresen tesz tönkre dolgokat, mert egyszer csak úgy tartja kedve, hogy szétkap ezt-azt (szárítógépet, telefont, tévét). Rábízni semmit nem lehet, egyszer fiatalabb korában olyannyira elfelejtkezett a kutyáról, hogy napokig éheztette véletlenül.
A szüleim egyre nehezebben bírják, bár igyekeznek mindent megadni neki, megvan mindene, ők is belefáradtak abba, hogy annyira belevonódjanak az életébe, mintha a gyerekük lenne. Természetesen szóba jött, hogy öregségükre ki veszi át a nagybátyám gondját, és én voltam a választásuk. A testvérem messze lakik, az apám rokonai külföldön vannak.
Én meg nem akarom vállalni, mert iszonyatos teher egy sérült és rengeteg mindenre képtelen felnőttet a nyakamba venni. Jelenleg 30 vagyok, van párom, de nem vagyunk házasok, és őszintén szólva a párom nem rajong azért, hogy a nyakunkba vegyük a nagybátyámat.
Én úgy vagyok vele, hogy ha a testvérem, vagy valamelyik szülőm lenne, akkor a magaménak érezném a gondját, de így nem. Nem akarom vállalni azt, hogy 30 évesen már úgy vegyek ingatlant és úgy tervezzek, hogy a súlyosan sérült nagybátyámmal kell majd együtt élnem több évtizedet. Az apám nagyon meg akar esketni, hogy vállalom a terhet, de én még nem mertem mondani semmit. Sajnálom, mert őket nyugtalanítja, mi lesz, de azt gondolom, hogy egy kis távlatból nézve megérthetőek az én szempontjaim is.
Milyen opciók vannak? Lehet-e ilyen embernek normális helyen valamilyen otthonban helyet vásárolni? Vállalnátok-e, hogy a nyakatokba veszitek, vagy ugyanúgy gondolnátok, mint én?
Köszi a válaszokat.
Én sem vállalnám.
A távolabbi rokonságban is van egy hasonló eset, ő már gyerekkorától kezdve otthonban él. Nem kell, hogy te is tönkremenj valaki miatt, aki már tönkrevan.
Nem tenném.
Ez tönkretenne téged hosszútávon.
Keresni kell neki egy intézményt.
Nem vállalnék ilyet. Ebbe tönkremegy mindenki, kivéve a vegetáló rokont.
Keressetek otthont neki.
Semmiképp ne engedj apád lelki terrorjának.
Az eutanázia nem megoldás ebben az esetben (nem önkéntes a "dolog").
Bármennyire is szörnyű dolog az, hogy kívülről nézve magára hagysz egy rokont.
De egy dolgot tarts mindig szem előtt!
Egy életed van és az a legyen a legfontosabb (lehet rám köpködni, tapasztalatból beszélek)
Itt csak a tied a döntés, nem az apádé, nem az anyádé, de még csak a párodé sem. Adnék viszont egy mondatot, ami sz.rul hangzik, de igaz, és talán segít az ilyen döntések utáni lelkiismeret-furdaláson.
"én vagyok a legfontosabb, és a legelső. utánam a gyerekem érdeke következik, mert ő a jövő. a szüleim a gyermekeim után. mindenki más meg... ha marad rájuk kapacitás."
Anyám kapta ezt a mondatot, az ápolónőtől, aki a nagyszüleimhez járt naponta ápolni őket, amikor egyedül nem bírtunk tovább eltartani két öntudatlan testet. Szóval önzőn hangzik, de attól még, hogy valaki nincs tudtában hogy tönkreteszi az életedet, nincs rá feljogosítva hogy megtegye.
Remélem a tesód tényleg csak messze lakik, nem az van, hogy véletlenül pont fiú, s akkor nyilván ki más gondozná a rászoruló rokont mint a nők? Ne haragudj de az ilyen másodpercek alatt felhúz, és nem egy esetet láttam már.
Az én nézőpontom: van a családban sérült, unokatesóm, születéskori oxigénhiány, egy csecsemő szintjén van az amúgy 23 éves férfi. Szülei egyre nehezebben emelgetik fürdetik stb. Elképzelésük szerint kisebbik unokatesóm "átveszi " pár év múlva, főleg ha együtt marad a mostani párjával és esetleg összeköltöznek, de szóba kerültem már én is mint egyetlen lány unokatesó (mert mégiscsak én vagyok a lány- ugye ugye ezek a próbálkozások). Hát én köszönöm de biztosan nem. Látom hogy az egész családjuk ráment a dologra, én ebben nem szeretnék részt venni. Csúnya dolgot fogok mondani: jelenleg úgy hiszem, ha a saját gyermekemmel történne hasonló is inkább megkeresném a legjobb otthont, ahol az ő életére szakmai segítség vigyáz 24 órában, én viszont némi mártírkodásért nem teszem tönkre egy kupac ember életét.
Szóval tuti nem mennék bele, saját családod is nehezen lehetne mellette, a magánéleted (karrier, szabadidő, barátok, kapcsolat) abszolút a kárát látná. Szerencsére ma már vannak olyan szociális intézmények ahova jó szívvel "beteheted ", vigyáznak rá, és te is megmaradsz önmagadnak.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!