Szellemi sérült rokon eltartása? Ti vállalnátok?

Apukám testvére '62-es születésű (apámnál jóval fiatalabb), születésekor agyvérzést kapott és szellemileg visszamaradott. Hivatalosan a debilitás és imbecilitás határán van, kb egy 6-8 éves gyerek szellemi szintjén ragadt. Egy sérült embereket foglalkoztató cégnél betanított segédmunkás (pakol).

Állandó felügyeletre szorul, mármint ellátja magát, de nem élhet egyedül, mert vannak gondjai. Attól kezdve, hogy meg kell neki mondani, hogy hogy öltözzön fel, mert esőben simán elindul esernyő nélkül, vagy a legelső naptár szerinti tavaszi napon rövidnadrágban és pólóban, kell, hogy legyen valaki mellette, akihez fordulhat, mert ha nem, megzavarodik. Ha megzavarodik, akkor olyan bizarr dolgokat művel, mint hogy pl beáll a zuhany alá ruhástól, vagy kimegy a kertbe és eső után a sárban hentereg, aztán bemegy a lakásba és a radiátoron megszárítja a vizes ruháit, amiből pereg a homok. Csak annyit tud, amit valahogy a tinédzser éveivel bezárólag megtanult, és csak azt csinálja, amit addig megszokott. Rögeszmésen ragaszkodik a szokásaihoz, a rutinjához, nem fürdik, csak ha fürdésnap van, akkor se, ha aznap tacsakra izzadt, és azt is csak tessék-lássék. Mindene koszos, a lakrésze (a szüleimnél él) egy lelakott lyuk, óriási pénzekből tetettük rendbe és egy hónap múlva ismét bődületes mocskot csinált. Nem takarít, a szobájában szemét van a földön, meg ételmaradék, mindent lelakott maga körül.

A hobbija az evés és a tévézés, emellett semmit nem csinál. Komoly túlsúlya van, amivel nem lehet mit kezdeni, ha próbáljuk kontrollálni, mit eszik, akkor a munkahelyén kunyerál, meg sír, hogy éhes, és jönnek a munkatársaktól a hívások, hogy éheztetjük. Úgyhogy inkább nézzük, ahogy egy nap hét fej nagyságú csokis tekercset bevág. Mindenben ránk szorul, illetve jelenleg a szüleimre, de ideiglenesen már én is voltam a "gyámja". Iszonyat nehéz vele, mint egy gyerek, de mégis felnőtt, ráadásul a hallása is leromlott, így beszélni se lehet vele (a beszédét amúgy rajtunk kívül nem érti senki). Hallókészüléket nem tudtunk csináltatni neki, mert egyszerűen nem lehet megvizsgálni, nem érti a kérdéseket, önellentmondásba keveredik, mikor a doki próbálja bemérni a hallását, valószínűleg nem is érti a szituációt. Rendszeresen tesz tönkre dolgokat, mert egyszer csak úgy tartja kedve, hogy szétkap ezt-azt (szárítógépet, telefont, tévét). Rábízni semmit nem lehet, egyszer fiatalabb korában olyannyira elfelejtkezett a kutyáról, hogy napokig éheztette véletlenül.

A szüleim egyre nehezebben bírják, bár igyekeznek mindent megadni neki, megvan mindene, ők is belefáradtak abba, hogy annyira belevonódjanak az életébe, mintha a gyerekük lenne. Természetesen szóba jött, hogy öregségükre ki veszi át a nagybátyám gondját, és én voltam a választásuk. A testvérem messze lakik, az apám rokonai külföldön vannak.

Én meg nem akarom vállalni, mert iszonyatos teher egy sérült és rengeteg mindenre képtelen felnőttet a nyakamba venni. Jelenleg 30 vagyok, van párom, de nem vagyunk házasok, és őszintén szólva a párom nem rajong azért, hogy a nyakunkba vegyük a nagybátyámat.

Én úgy vagyok vele, hogy ha a testvérem, vagy valamelyik szülőm lenne, akkor a magaménak érezném a gondját, de így nem. Nem akarom vállalni azt, hogy 30 évesen már úgy vegyek ingatlant és úgy tervezzek, hogy a súlyosan sérült nagybátyámmal kell majd együtt élnem több évtizedet. Az apám nagyon meg akar esketni, hogy vállalom a terhet, de én még nem mertem mondani semmit. Sajnálom, mert őket nyugtalanítja, mi lesz, de azt gondolom, hogy egy kis távlatból nézve megérthetőek az én szempontjaim is.

Milyen opciók vannak? Lehet-e ilyen embernek normális helyen valamilyen otthonban helyet vásárolni? Vállalnátok-e, hogy a nyakatokba veszitek, vagy ugyanúgy gondolnátok, mint én?

Köszi a válaszokat.