Mit gondoltok erről a helyzetről? Családi kapcsolatok + öröklés

Apámmal gyerekkorom óta (amióta az eszemet tudom) rossz a kapcsolatom. Főleg érzelmi, lelki terror, megaláztatások. Sokáig nem értettem az okát, hogy miért nem szeret, és ez volt a legrosszabb: nem tudni, hogy miért. Kamaszként már sejtettem, hogy itt valami nagyon nem kerek, de többszöri rákérdezésemre is felháborodva tagadták azt, amit felnőttként, kis utánajárással már magam derítettem ki: anyám első házasságából születtem, és akit édesapámnak hittem, örökbe fogadott, vagyis valójában a nevelőapám (kicsi voltam, amikor az örökbefogadás történt, nem emlékszem semmire). Jó lett volna ezt már gyerekként tudni, és tisztában lenni a helyzettel, kevesebb lelki traumát okozott volna, ha tudom, hogy NEM az édesapám utál... Anyám mindehhez asszisztált, a "titkolózáshoz" is, és mondhatni évekig azzal intézte el a szitut, tetézve a helyzetemet némi lelkiismeretfuralással is, hogy "Apád valójában nagyon szeret, csak ilyen a természete!".

Végül is felnőttem, volt fedél a fejem felett és élelmem-ruháim, elvileg megvolt mindenem, de apai részről lelkiekben, szeretetben semmi, csak a durva, rossz családi légkör (megkeseredett, erőszakos, üvöltözős ember). Anyám szeretett. Érettségi után apám szinte nyomban kiutált a házból, a saját lábamra álltam. A kapcsolatunk azóta sem változott, sőt... Dolgozni kezdtem, majd tanultam, lediplomáztam, időközben megnősültem, lett otthonom (hitelből, szülői segítség nélkül), gyerekeim születtek. Feleségemet a kezdetektől szintén utálja, a hátunk mögött elmondja mindennek. A gáz helyzet ellenére, a család érdekében nagyon sokáig törekedtünk egy normális viszonyra, tartottuk a kapcsolatot, hiszen anyám a gyerekeink nagyanyja, akiket nem akartunk megfosztani a mamától, továbbá a húgom is (aki már közös gyerekük) ott él, velük-miattuk összejártunk - és elég sokat szívtunk "apám" miatt, de benyeltük (utólag: talán hiba volt). Az unokákkal szemben sem volt teljesen korrekt a viselkedése. Anyám mindig igyekezett "szépíteni" a helyzetet, pedig nem ezt kellett vona, de sajnos gyenge ahhoz, hogy kiálljon még saját magáért is (gyakorlatilag szinte cselédként funkcionál abban a házasságban), nemhogy értem, értünk. És rejtély, hogy miért tűr, miért nem vált el már rég.

A fordulópont a történetben ott következett be, amikor a húgom 2 éve férjhez ment. A családi házban - amely anyám-"apám" közös tulajdonában van - alakítottak ki számukra egy önálló lakrészt, gyakoratilag egy fullosan felszerelt, saját lakást. A húgom ugyan beletett némi pénzt, de gyakice apánk állt (anyagilag és kivitelezésileg is) az egész mögött. Aztán a húgomnak is született egy gyermeke, és akkor az addig velünk teljesen normális viszonyban lévő testvérem megváltozott. Hirtelen fontos lett, hogy a lakás, amiben él, nem az ő nevén van, és ez zavarta, továbbá az is, hogy a szülők után ketten öröklünk, pedig ő ott akar élni és magának szeretné az egészet. Eredetileg arra gondolt, hogy majd, ha sor kerül rá, kivásárolja a részem, de - mint azt utóbb tőle, saját magától megtudtam - apánk azt mondta neki, hogy ne foglalkozzon ezzel, majd ő elintézi - mindeközben ők ketten összefogtak, teljesen ellenem fordultak (nagyon fáj, hogy a húgom így tett a pénz, az örökség miatt, korábban jó volt a viszonyunk, nem adtam okot az ellenségeskedésre). Első lépés: apám kiutált minket onnan, az egész családunkat, olyan súlyosan sértegetve, hogy azt már nem tűrhettük el, így többé nem járunk oda. Második lépés: eltartási szerződést kötött a húgommal - így engem már jó előre, nemcsak az őutána járó örökségből, de még a köteles részből is kizárt. Anyám tudott erről, de tenni nem tudott / nem tett ellene semmit. Harmadik lépés: anyám adósságba keveredett, mivel a férje alig ad a közösbe (félreteszi, mondván, hogy az az ő saját!!! pénze), és így szinte egyedül tartja fenn anyám a háztartást, ami egy idő után nem ment, csak kölcsönből - anyám szégyelli, nem mondta el, csak amikor már nagy baj lett. Üvöltözés, botrányok, anyámat megfenyegették: apám, és a húgom férje... Majd végül mást eszeltek ki: kifizetik az adósságát, de ennek fejében mondjon le apám nevére a tulajdoni részének arányos hányadáról...no comment.

Anyám tiltakozott, el akart válni, de az ő akarata porrá omlik szét apámékkal szemben. Nekik érdekük, hogy maradjon, hiszen ki szolgálná ki akkor a családot? Az is közölve lett vele, hogy ha elmegy, egy fillért nem lát a házból. Anyám ezt "beveszi", és hiába mondom, hogy a sarkára kellene állnia és jogi útra terelni az egészet, nem mer lépni - meg talán nem is akar, nem tudom... Úgy tűnt, hogy megérti a saját helyzetét, és, hogy én mellette állnék, de hiába, ugyanis:

Mindezek után kb. 2 héttel örömmel újságolta anyám, hogy vesznek egy hétvégi házat vidéken! Illetve - természetesen -, apám veszi, hisz neki van külön pénze :-o, ja, és a húgom nevére veszik meg. Anyám egy pillanat alatt, az összes sérelmét félretéve örült ennek, vidáman mesélte, hogy milyen berendezéseket kell majd venni, eközben mit sem törődve azzal, hogy kizárólag a húgom nevén lesz - mindez az előzmények fényében engem mélyen megdöbbentett. Ennek hangot is adtam, próbáltam beszélni vele, hogy látja-e, mi történik éppen most, az ő asszisztálásával??? Látja, de mintha nem zavarná. Vagy csak nem akarja beismerni, mert így könnyebb? Nem tudom. Mindenesetre ezen a ponton elhatároztam: elég volt, nem keresem őket többé.

Ami az egész történetben a leginkább zavar, az az anyám hozzáállása. Úgy érzem, "odadobott", feláldozott engem ezért a kapcsolatért, már kicsi korom óta. Még azt sem kérdezte meg, hogy esett nekem, amikor kiderült az örökbefogadás... Lelkileg nagyon megviselt ez az egész, és most még abban is segédkezik, hogy már jó előre az örökségemből is kiforgassanak. És igazán nem a pénz miatt fáj, hanem hogy ilyen aljas, ravaszul kitervelt, ellenem irányuló dolog sem elég nagy neki ahhoz, hogy végre a sarkára álljon, és tiltakozzon. Magamra is haragszom, mert úgy érzem, hamarabb kellett volna "beintenem", hiszen természetesen a szitu örökös konfliktusforrás volt köztem és a feleségem között is.

Ti mit gondoltok, mit tennétek / tettetek volna a helyemben?