Hogyan tovább az életemmel, laza kétségbeesés őrjít meg?

Járok társas klubba és vettem fittness bérletet, az utóbibba minden nap félholtra edzem magam, csak ne búslakodjak. Ott nehéz ismerkedni mindenki edz és fogalmam sincs milyen ürügyel mehetnék oda, nem szeretek ügyetlennek tűnni, mert nem vagyok az, nem kérdezhetem meg, hogy pl hogy kell ezt azt használni és nem is úgy nézek ki, mint aki nem tudja.

Csinálom a Kék-Túrát, de mégis erdőben hátizsákkal hogy ismerkedjek? Mindenki társsal vagy társasággal van ott.

Engem azok érdekelnének, akik nem isznak, rendesen dolgoznak és otthon szeretnek ülni esténként, mondjuk játszanak, tanulnak, filmeznek, főznek készülnek a következő napra, de semmiképp nem a tinderen kergetik az esti vacsorájukat :)

Azért járok el mindenhova, mert "kell".

Ha nem megyek, sírok a négy fal között egyedül, szomorkodom, koplalok, és járkálok körbe körbe órákon át a lakásban.

Ahhoz, hogy ne őrüljek meg, hogy a folyamatos önhibáztatás- gyűlölet - sírás - összeomlás körforgásból, legalább néha órákra elszabaduljak.

De egyre nehezebb, az idő elteltével nem könnyebb, hanem nehezebb, még jobban érzem a hiányt, még nagyobb az űr.

Eddig legalább "csak" veszettül hiányzott.

Most meg már a pánik uralkodik rajtam, hogy egyedül fogok meghalni.

Kiskoromtol kezdve utáltam egyedül lenni.

Én nagyon nagyon szeretek párkapcsolatban élni, nekem nincs szükségem bulira, vadulásra sem magányra.

Sokan irigykednek rám, van egy nagy lakásom, nagyon jó helyen, és autóm is.

Imádok autokazni, de a szakítás óta feléje sem néztem, a lakás megorjit, hogy kong az uressegtol és még az utolsó csempe is rá emlekeztett.

Másfelől meg idegesít, ha itt van valaki sokáig, persze jó, ha a barátok beugranak, de sosem akarom, hogy maradjanak napokig vagy itt aludni. Viszont egyedül aludni sem bírok, nagyon hosszú ideje nem aludtam ki magam, folyamatosan pánik hangulattal kelek :(