Lelki terror ellen mi a megoldás? Hogy lesz így jövőm?
Sokat rágódtam, hogy ezt leírjam-e ide, de muszály, mert nincs senki, akivel megoszthatnám, magamban tartani meg nem tudom tovább...
Lelki terrorban nőttem fel, ami máig is tart, sajnos. Anyai öreganyámmal kezdődött a dolog. Az a fajta, aki mindent tudni akar, mindenbe beleszól, csak az a jó, amit ő mond. Kiskoromban sokat voltam vele, vele kellett tanulnom, fizikálisan és verbálisan bántott, beleszólt a nevelésembe. Utáltam hozzá menni, bőgés volt a vége mindig. Anyámat sem kímélte sosem. Egyébként óvodás koromban elváltak a szüleim, apámnak is voltak dolgai, amikre nem nagyon emlékszem, csak hallomásból tudom, mit tett velem és anyámmal, de arra pontosan emlékszem, hogy agresszív megnyilvánulásaim voltak akkoriban, kisiskolásan pedig öreganyám miatt. Ennek ellenére jó tanuló voltam, a magatartásom sem volt problémás... A másik meg, hogy középiskolában elég szar közegbe kerültem, emiatt visszahúzódtam. Iskolaváltás is történt, sajnos csak az utolsó évre, mert anyámnak addigra esett le a tantusz, hogy mennyire negatív hatással van rám az az osztály. Hozzáteszem, ekkor már a matek nem nagyon akart nekem menni, hiába jártam korrepetálásra is, megkaptam a 2-est, hogy átmehessek a másik intézménybe. Az érettségi évében derült ki, hogy tanulási nehézségem van, memóriazavarral, lassú is vagyok és hogy ez nem egy velem született, hanem szerzett dolog. Aztán jött a szakmaválasztás... Nem mehettem arra, amire szerettem volna, mert anyám nem bízott bennem, hogy ősszel meglesz az érettségi, de meglett. Aztán másikra mentem, ami fizetős gyakorlati oktatót igényelt, de cserébe szart se kaptam, úgyhogy lett egy papírom kb. nulla tudással mögötte, jó drágán és nem is szerettem meg. Nehéz volt elhelyezkednem és nem is dolgoztam hosszasan... sehova sem akartak felvenni papír, gyakorlat nélkül, önbizalomhiánnyal... Emellett tisztelettudó, nem nagyszájú vagyok, de sajnos ma a munkáltatónak az kell, aki flegma, mert akkor az magabiztos is. Végül több területen kipróbáltam magam. Irodai közfoglalkoztatott lettem a végén, ahol szintén megaláztak, lenéztek, kihasználtak, csicskáztattak, bírálták a képességeim. Amúgy van nevelőapám elég régóta, legfőképp ő segít anyagilag, de ennek ára van. Ő a másik terrorizáló... Anyámat is manipulálja ellenem. Ma már fiatal felnőtt vagyok, de úgymond velük élek és bánt, hogy emiatt és a pénz miatt gyerekként kezelnek és azt kell tenni, amit ők mondanak, különben fenyegetnek. Nem azt az utat járom, amit szeretnék, nem tudok fejlődni, bizonyos helyzetekben valóban kislányként érzem magam, meg kell hunyászkodnom, nem tudok kitörni, ez egy ördögi kör. Öreganyámmal ugyanez, nem tudok neki nemet mondani, nem tudok kiállni magamért. Elvárja a család minden tagja, hogy önálló legyek, de pont ők tettek ilyen életképtelenné... Folyamatos kontroll alatt állok, öreganyám napi szinten felhív, azalatt okoskodik, engem stresszel, elvárja, hogy látogassam meg őket minél többször, mindig veszekedés van mindenkivel, mindig én vagyok a szar, nem lehet leülni és normálisan megbeszélni semmit, csak az van, hogy azt kell csinálni, amiket ők elvárnak. Nekem nem lehet sosem igazam, mert a szemükben gyerek vagyok. Nem akarnak már anyagilag támogatni, amit meg is értek, de nem látták be, hogy valamit még tanulnom kellene, ha nem jön össze munka. Vége is lett a közfoglalkoztatott munkámnak is, akkor mondták azt, hogy akkor tényleg tanulnom kellene, csak hogy az idő úgy elment, hogy lecsúsztam az ingyenes képzésekről... Már a jelenben járunk, azt tanulom, amit annó szerettem volna, csak hogy későinek érzem és újbóli pénzkidobásnak, mivel gyorstalpaló, a szakma pedig gyakorlatorientált. Nem tudom, hogy ezzel majd sikeres leszek-e, főleg, hogy ezek a magániskolák is a pénzre mennek, de a tanuló nem kap érte semmit, tehát abba akartam hagyni, hogy ne kelljen fizetni nevelőmnek, de nem hagyták, közbe hallgathatom, hogy mennyi pénzbe fájok már megint... Ráadásul nálam fiatalabbakkal kell az iskolában lennem. Amivel az a baj, hogy nem vagyok kibékülve a mai fiatalokkal, mert csak a külsőségeket nézik, buta a stílusuk, nem tudom megvédeni magam ellenük sem. Pedig nem mindig vagyok esendő, de azt tudom, hogy egyedül vagyok a leghatékonyabb és legmagabiztosabb. Tehát ide is utálok bejárni, amit eddig felépítettem önértékelést, az megint visszaesett és szar látni, hogy évekkel fiatalabbak mennyivel életrevalóbbak, csak mert kiegyensúlyozottak... Amúgy ember-és helyzetfüggő is, hogy milyen vagyok, sokszor jobb, ha csendben maradtam volna, máskor ki kellene állnom magamért, megint máskor leszarni, nem szeretem a konfliktusokat sem, kerülöm, mosolygós, kedves vagyok mindezek ellenére, ami mögötte van, belül forrongok, egyre többet káromkodok és agresszív vagyok... Csütörtökön mélypontra kerültem. Iskolába kellett volna mennem, de csak bolyongtam, magam sem tudtam, mit csinálok, órákig gyalogoltam, súllyal a vállamon, ismeretlen és kevésbé ismeretlen helyeken, arra gondoltam, öngyilkosnak kellene lennem, hazajöttem, elbőgtem magam, a szememnek sem hittem, hogy itthon vagyok... Senki sem tudja, barátomnak se mondtam el, ahogy mostanában egyre több mindent nem, régóta együtt vagyunk, de se veled, se nélküled kapcsolat részemről, korábban is voltak problémák, manapság a családom és a fennálló helyzet miatt, de ez már egy másik történet... Volt még egy nagy szerelmem, aki miatt egyszer ugyanígy elkallódtam az utcán és öngyilkosságot fontolgattam, de legalább rajta már túltettem magam... Apámmal meg nem tartom a kapcsolatot, mert nem normális, aki véres késsel fenyegetőzik, mikor meglátogat az általános iskolában, meg ivott, stb....
Végül leírtam életem állomásait. Nem tudom, mi lesz velem... Remélem, hogy meglesz az új szakmám, nem tudom, mi lesz a párkapcsolatommal, vannak elképzeléseim mindenkitől távol, csak ahhoz is pénz kell, jó lenne, ha meg tudnám teremteni magamnak, semmiképp sem szeretnék anyámék nyakán maradni, barátommal is voltak tervek, de meghiúsultak mindig és már lehet, hogy nem is akarom, mert mellettem áll, ha a terrorról van szó, de ő is ugyanúgy terrorizál a maga módján (beteges féltékenykedés, ellenőrzés, álmaim megvalósításában nem támogat, ketrecbe zárna kb....). Szóval elegem van, hogy bábuként rángat mindenki, de azt olvastam, hogy akik terrorban nőttek fel, nem tudnak egyedüli felnőttként működni.
válasza:Bocsi, de túl hosszú volt, hogy teljesen végigolvassam elsőre, de többedjére végül nekifutottam :S Viszont az utolsó mondatban írtakat nem tudom, hol olvastad, de ez irdatlan nagy hülyeség.
Nem születik veled az erő, ami elég ahhoz, hogy kitörj ebből és boldogulj, megteremtsd magadnak, amit mindig is akartál. Ezt az erőt éppen az általad leírt tapasztalatok során szerzed meg.
Remélem, ennél nehezebb dolgokat sosem fog rád mérni az élet. Megértem, persze, nem lehetett egyszerű életed, de hidd el, sokan vagyunk itt, akiknek szintén nem volt, és még többen, akik mögött sokkal durvább dolgok vannak.
Rosszabb háttérrel mondom azt, hogy igen, fel lehet állni ebből.
Úgy viszont valóban nem fog működni, ha eszedbe sem jut kitörni ebből a környezetből.
Miért is vagy még együtt ezzel a sráccal? Nem érzed jól magad ebben a kapcsolatban, miért folytatod mégis?
Na de kezdjük az elejéről a történetet, hogy lásd, nem nullára fel dobálózok itt életbölcsességekkel.
Adott egy alaphelyzet: alkoholista, erőszakos apa, bántalmazó kapcsolatba beregadt anya, anyagi problémák. Ezeket összeadva kapsz egy igencsak problémás gyereket. Erre a helyzetre nyilván nem segített rá az iskola, megvolt minden a menetrend szerint: kiközösítés, verés, üldözés, fenyegetések, molesztálás, amit megtehettek, a tanárok meg elnézték, mert hát ugye nem voltam valakinek a valakije, csak egy noname csóró senki.
Egy idő után az ember megtanulja ezeket kizárni, mikor rájön, hogy jóval nagyobb problémái vannak. A sulis éveket mindenki szépen maga mögött hagyja, én is ezzel a gondolattal vittem végig, aztán szépen elhúztam az ország legtávolabbi egyetemére (nem miattuk, a család miatt). Öneltartóként.
Azt hiszi az ember, rosszabb úgy se jöhet ilyen évek után. A fenéket nem jöhet.
Nem tudtam volna végigcsinálni, ha nem kerülök olyan emberek közé, akikhez így sodort az élet, a nagyja ugyanis csak ez után jött a bajoknak.
A munkára rámentek a tanulmányaim, mert hiába hirdetik rugalmasnak magukat a diákszövetkezetek, vagy elvállalod az időpontot, amikor vizsgád lenne, vagy többet nem keresnek, és ha nem vagy hátrányos, nem azt az ösztöndíjat választod, amiből a kollégium sem jön ki egy hónapra, hanem elmész dolgozni egyetem mellett, mert azt az összeget nem három év múlva kell utalni, hanem most, és nincs másból. Évekbe telt, mire egy minimális anyagi stabilitást sikerült megteremtenem. És mikor már éppen sínen lett volna minden, jött egy rossz kapcsolat, ami a sok melóval felépített igencsak alacsony ömbecsülésem porrá zúzta, én meg persze csak túl későn vettem észre. Túl vagyok több öngyilkossági kísérleten, rengeteg olyan mélyponton, amit senkinek nem kívánok, ahogy azt az érzést sem, mikor reggel úgy kelsz fel, nem tudod, este lesz-e hol aludnod.
És igen, összeomlottam az ilyen mélypontokon. De utána összekapartam magam, felálltam és mentem tovább.
Ha a barátod nem veszi észre, miken mész keresztül, a legjobb, ha véget vetsz ennek a kapcsolatnak. Először persze rossz lesz, de amint ez lecseng, olyan lesz, mintha egy hatalmas teher alól szabadulnál. Mert ez már nem kapcsolat, csak egy teher a válladon, amit cipelsz, magad sem tudod, miért. Hiszen az a srác nem törődik veled, nem látja, hogy problémáid vannak, és nem abban segít, amiben igazán kellene.
Hogy miért untattalak a fenti történetemmel? Hogy lásd, rosszabb háttérrel is lehet boldogulni az életben, ha elég kitartó vagy.
Arra sincs energiám, hogy pl. kisminkeljem magam, vagy többször mossak hajat a héten, az utóbbi pár évben teljesen elhagytam magam ilyen téren is, pedig lenne rá igényem... néha összekapom magam, hogy tetszek a külvilágnak.
Még annyi, hogy még a legprimitívebb módon is tudnak terrorizálni nevelőmék, nem csak a komoly dolgokban. Pl.: nagyvécézek, erre nevelőm üvölt, hogy szarnia kell, siessek, ott toporzékol, dumál, bekoppant az ajtón, erre anyám még be is nyit és megnézi, hogy vajon mit csinálhatok... szóval még akkor sincs nyugalom.
válasza:Pedig ezen csak es kizarolag te tudsz valtoztatni.
2-es valaszolo nagyon jol leirta a lenyeget. En is irhatnek hasonlot, alkoholista elmebeteg anyarol, testi-lelki terrorrol, ezekutan 18 evesen az utcan minden segitseg nelkul. Utana evekig kesobb mar gyerekkel ugyanez...
Es bizony az evek soran ra kellett jonnom arra amit a 2-es valaszolo irt, magyaran nehogy azt hidd hogy ennel mar nem lehet rosszabb, mert egy fenet nem lehet.
A megoldas az hogy osszeszeded magad, ha nem megy egyedul, segitseget kell ehhez kerned. Legyen az pszichologus, egy barat, vagy eppen egy pap, de valaki aki megert, es batorit. De a tobbi resze akkor is a tied.
Sok erot es kitartast kivanok!
Szerintem te túl kedves vagy, én már kiskoromban mindenkit elküldtem melegebb éghajlatra ha nem hagytak élni.
Pedig nagyon jámbor vagyok, kivéve mikor vad.
Nem bátorítanálak arra hogy te is ezt tedd, de igazából azt kellene. A mások iránti tisztelet fontos, na de így olyan mint halottnak a csók.
Egyébként ha mindenkit elküldesz a francba és vége a terrornak akkor egyedüli felnőttként léphetsz tovább.
Csak akkor lehet hogy valami lakóhelyet kéne keresned mer lehet hogy ezek elkergetnek. (Na ez a gond.)
De ha van van hol lakj akkor nyert ügy.
A párodat meg ne bántsd azért hogy minden baja van majd ki növi, inkább beszélgetss el vele alaposan hátha észhez tér.
De ő is csak útba van akkor... (De inkább ne csak ha ő sem javul.)
Hát sok sikert, kemény légy!
válasza: válasza:1. Keresel egy pszichológust és rendbetesezd magad, mert a gyerekkor nem mentség egy felnött esetében semmire, csak kibúvó.
2. Elkezdesz rendesen doglozni és elköltözöl albérletbe - egy szoba böven elég.
3. Megszakítod a kapcsolatot a családdal.
válasza:szia én is lelki terrorban nőttem föl, csak én már gyerekkoromban ellenálltam, visszaszóltam, veszekedtem. Így egy önálló ember lettem, de az életvitelem így sem normális másokhoz képest sajnos, mert a magánéletemet nem tudtam sajnos úgy irányítani, ahogy kellett volna, tehát itt meglátszik sajnos a gyerekkor hatása, de a munka világában és egyéb dolgokban jól elvagyok, mondhatni egész sikeres vagyok egy átlagemberhez képest, inkább túlontúl önálló, bátor lettem a gyerekkori harcoknak "köszönhetően", ha így visszatekintek az eddigi életemre. Tanulni engem sem hagytak azt, amit kellett volna, így nekem is egy küzdelem volt, de évekkel később én is bepótoltam, ahogy te is.
Ugyanakkor van egy tesóm, aki sajnos hozzád nagyon hasonló (de sajnos rosszabb) helyzetben van, tehát őt is ugyanannyira, vagy még jobban kikészítette a terror, mint téged, főleg, hogy neki még most is tart, és képtelen ellenállni, elköltözni, akkor sem, ha a lehetősége meg lenne rá. Nem jöttem még rá sajnos, hogy mit tudnék érte tenni, mert nem hagyja, hogy segítsek. Mindketten ugyanabban nőttünk föl, de nagyon máshogy reagáltunk a dolgokra, tehát nem mondanám, hogy aki terrorban nőtt föl, ne tudna önálló felnőttként működni, mert én tudok, de nagyon akartam mindig is.
Az biztos, hogy azt a fiút el kell hagynod, akkor már egy hülyével kevesebb lesz az életedben. A nagyanyádat már most elfelejtheted, hiszen nem nála laksz, nem függsz tőle, így két hülyével kevesebb. Már csak a szüleid maradnak, és ezt azt jelenti, hogy megfeleződtek a hülyék az életedben. Menj előre, keress munkát, hogy legalább egy kis szobát ki tudj bérelni. Munkaerőhiány van, fel fognak venni eladónak akárhová, akár csak hétvégére, ha hétköznap tanulsz. Nem fogják ingyen adni az önállósodást, de én is voltam pincérnő, mosogató. Mert el kellett magamat tartani, míg elértem bizonyos célokat.
válasza:utolso
Ez az oldal egy anonim kerdezo oldal. Nem kellene semmilyen celzast tenni az kerdezo kiletevel kapcsolatban.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!