Lehet harmonikus párkapcsolat egy vallásos és egy ateista ember között?

Emberfüggő. Amennyiben a felek nem próbálják a másikra erőltetni a saját nézeteiket, képesek elfogadni a másikét, és megegyezni a gyereknevelés kérdéseiben - például hogy teszem azt a gyerek látja ezt és azt a példát is, később pedig majd ő maga eldönti, hogy melyiket fogja követni.

Amennyiben a felek közt érvényesül a kölcsönös szeretet, elfoadás és mindkét ember elég intelligens ahhoz, hogy tudja kezelni a nézetbeli különbségeket, akkor működőképes lehet. Viszont az emberek nagy része sajnos nem ilyen. Ha a többségre kell vonatkoztatni, akkor egy ilyen kapcsolat általában nem működőképes hosszú távon, viszont vannak kivételek.

Nem.

Igen az lenne a normalis hogy mindenki betartja a jatekszabalyokat es toleralja a masik massagat, de sajnos nem ez szokott tortenni. En egyebkent inkabb ugy vettem eszre - az elottem szolokkal ellentetben - hogy inkabb az ateista reszerol szokott atrocitas gunyolodas lenni. Egyik ismerosomeknel is igy volt illetve van, a no hivo, a ferfi ateista. A pasas pedig nem hagy ki egyetlen lehetoseget sem hogy gunyolodjon a non. "Gyere ide te szentfazek, hadd egyem ki beloled a hust." es egyeb "viccelodesek. Lehet hogy o poennak tartja, de szerintem nem az.

Szerintem nem csak ez fontos, hanem az is, mennyire elfogadó a másik.

Én vallásos vagyok, szoktam napi egyszer imádkozni, és van, amit nem eszek meg a hitem miatt. Ez szerintem nem olyan dolog, ami túl nagy toleranciát igényel. Mégis lehet bunkón hozzáállni, volt ilyen párom, ő naponta elmondta, hogy ez baromság. Nem is maradtunk együtt. A mostani párom se vallásos, de elfogad, és eszébe se jutna piszkálni érte. Ez már normális hozzáállás szerintem.

Természetesen ugyanígy én se piszkálom, hogy ő is imádkozzon, ha nem akar, hát nem akar.

Szóval a lényeg szerintem, hogy a vallásos fél ne legyen kényszeres hittérítő, az ateista meg ne legyen bunkó.

Vallásos vagyok, volt barátom ateista volt. (mi sem ezért szakítottunk)

Én nem köteleztem őt semmilyen hitre vagy szokásra (nem is lehet), ő meg nem szólta le a hitemet; pedig mi gyakran tartottunk "hitvitát", mert mindketten katolikus gimnáziumba jártunk, és mindketten ott gyűlöltük meg a vallást, csak én később visszataláltam hozzá. Még akkor se gúnyolódott, sőt, volt, hogy szerepet cseréltünk, én bizonygattam, hogy nincs Isten, és ő azt, hogy van.

Vagyok annyira idealista, hogy azt mondjam, hogy ha nem szakítunk, akkor ez így maradt volna.

19!

Mondjuk ott a probléma, hogy az ateista nem nem hívő, hanem isten tagadó. Ő azt állítja, hogy nincs isten, a vallásos meg azt, hogy van. Ez olyan, amikor van egy papír előtted, amire te azt mondod, hogy az nem fehér, hanem fekete, a mik meg azt, hogy nem fekete, hanem fehér. Te megvagy győződve a magad igazarol, a másik meg a sajatjarol és egyikőtök sem tudja a másikat meggyozni. A vallás olyan kérdés, amiben Igen nehéz közös nevezőre jutni. Ha csak nem egyezik, akkormepp lehet fogadni, hogy a másik más istenben hisz, de azt mégis hogy fogadja el valaki, ami a saját hitét alapjában cáfolja meg?