Lehet harmonikus párkapcsolat egy vallásos és egy ateista ember között?

Az ateista nem egyenlő a nemhívővel. A nemhívő lehet simán, hogy nem hisz, de képes tolerálni a vallásosságot. Az ateista pedig -a nevében is bennevan- teizmus, azaz istenhit ellenes.

Ha úgy teszed fel a kérdést, hogy lehetséges-e hívő és nemhívő között harmónikus kapcsolat, azt mondom, lehetséges. Ha pedig így, ahogyan itt feltetted,-tehát hívő és ateista között- azt mondom, nem lehet.

"Hosszú távon nem lehet és főleg az ateista miatt nem."

Érdekes, én pont forditva láttam-ott a vallásos lehetetlenítette el a kapcsolatot, mert erőszakosan rá akarta a családját venni hogy templomba járjanak, úgy éljenek ahogy ő akarja, mert "különben pokolra jutnak"

Ugyanez a fent említett hölgy támadt nekem nem is régen: Mert mi az hogy az egy éves unokaöcsém még nincs megkeresztelve? Elviszi az ördög, ez a mi bűnünk lesz, mi meg a pokolra jutunk miatta... (és igen, ha ezt valaki meséli nekem, nem hiszem el: de sajnos valóban leégetett az a fanatikus nő amikor elkapott az utcán)

összességében úgy vélem: amíg egyik oldal sem védi. akarja a maga véleményét ilyen fanatikus szinten rákényszeríteni a másikra, addig minden megoldható. De egy ilyennel mint ez a nő, kizárt a békés együttélés.

Szerintem nem, illetőleg nem is akarnék ilyet kapcsolatot. Egyszerűen kikerülhetetlen ez a téma, lehet tolerálni, elfogadni egy darabig, de egy vallásosnak nyilván annyira átitatja a világnézetét, dolgokról alkotott véleményét, hogy ezt képtelenség nem kimondani. Nem is lehet elvárni, hogy ne úgy beszéljen dolgokról, vagy ne a saját, vallásos erkölcsrendszerével forduljon a dolgokhoz.

Párom - már vőlegényem - régebben hívő volt. Hittan táborokba is járt, jó barátja volt a papoknak, egyházi iskola, templomba járás, gyónás, stb. Mikor még csak barátok voltunk, akkor is többször akadt össze a bajszunk :-) ezzel a témával kapcsolatban, de mikor már együtt voltunk, akkor is csak konstruktív vitákat (nem veszekedéseket) folytattunk ezzel kapcsolatban, igazából mindketten élveztük meghallgatni a másik véleményét. Mivel nem volt tétje. De később, házasság, gyereknevelés, stb már bizony előjöttek volna a gondok. Ma már a vőlegényem nem hívő. Többször megkaptam már, hogy én térítettem le erről. Nem tudom. Van benne igazság talán.

Egyszer azt mondta nekem, hogy a vitáink alkalmával már nem tudott mit mondani. Elfogytak az érvei. Ő pedig nem volt az a fajta, aki olyan semmitmondó sallangokkal jöjjön, hogy de ebben hinni kell (tehát ha hiszel benne, akkor nem lehet tény, hogy létezik, ugye, mert ha nyilvánvaló, akkor már nem tudsz benne hinni), nem tudott mit válaszolni azokra, amiket kérdeztem tőle. Ezeken egyre inkább elgondolkozott, és egy idő után azon kapta magát, hogy... hogy is fogalmazott? Már nem volt szüksége erre a mentőövre, erre a gondolatra, már nem nyugtatja meg, hülyeségnek véli. Nem mondtam erre semmit. Bár jóval könnyebb így.

Én gyereknevelés terén nem tűrtem volna semmi ilyet. Sem házasságban. Nincs egyházi fényűzés a részemről, és a gyerekem se lesz megkeresztelve vagy vallásosan nevelve. Az más kérdés, ha ő akarja majd, persze. De ebben a három dologban nem volnék senki kedvéért megalkuvó. Hasonlónak hasonló pár kell, szerintem. Örülök, hogy a vőlegényem már nem hívő, nem hiszem, hogy kibírta volna az idő próbáját a kapcsolatunk, ha egyszerűen ennyire másképp vélekedtünk volna a dologról, és egyikünk sem engedett volna. Ez olyan, mintha a férj akarna gyereket, a feleség meg nem. Le lehet mondani a másik kedvéért egy ennyire elemi vágyunkról, dologról, amit elképzeltünk a jövőnkben, de az belül fájdalmat, elégedetlenséget szül.

Nekem volt ilyen kapcsolatom, exem hívő volt, én nem, és teljesen jól működött a dolog (a szakításnak semmi köze nem volt ehhez).

Csak átfutottam a válaszokat, látom, hogy valaki szerint a vallásos fél "erőlteti" a másikra, máshol meg az ateista lehülyézi a másik felet a hite miatt, hát így persze, hogy nem működik...

Ha két olyan ember kerül össze, aki képes tiszteletben tartani a másik hitét (ill. "nemhitét), akkor nincs gond.

Nálunk eleinte volt nehézkes összeegyeztetni a dolgot, pl. pár alkalom után derült ki számomra, hogy ők étkezés előtt is imádkoznak, de rám való tekintettel nem tették, amikor ott ebédeltem... hát nyilván megbeszéltem párommal a dolgot, természetesen ha ez nekik fontos, igazán "kibírom" azt az egy percet. Őt választottam, úgy szeretem, ahogy van, a hite hozzá tartozik. A másik oldalról meg gondoltam "betanulom a szöveget", és mondom velük együtt, de ők megmondták, hogy nem várnak el tőlem ilyesmit, tudják, hogy én nem vagyok vallásos, eszükben sincs rám erőltetni semmit. Az ember azt gondolná, hogy tök kínos, hogy a család imádkozik, és meg ülök kussban, de nem, majdhogynem az ellenkezőjét éreztem, jól esett, hogy így is "befogadott a család", és valahogy olyan bensőséges volt az egész, egy pillanatig nem éreztem rosszul magam.

A többi "rutindolog" is simán megoldott volt; ő reggelente elvonult imádkozni, én addig feltaláltam magam (fogmosás, reggelikészítés, stb.), a vasárnapi templomba járás pedig értelemszerűen nélkülem történt - ill. egyszer elmentem én is, nem titkoltan kíváncsiságból, mert soha nem voltam misén. Néha érdeklődtem a vallása felől, olyankor mindig örömmel válaszolt, és amikor nyíltan rákérdeztem, hogy akkor vasárnaponként azt hallgatják-e, hogy Isten nagyszerű, meg szeret minket, akkor mondta, hogy nem, egyrészt történeteket, ill. mindenféle dolgot, pl. az emberekről, az érzéseinkről, emberi kapcsolatainkról, stb... na mondom ezt egyszer meghallgatom, ha nem gáz, hogy amúgy Istenben nem hiszek, azt mondja dehogyis, gyere csak. Persze nem lettem hívő, és templomba járó sem, de nekem ez egy érdekes, új tapasztalat volt, amiben addig nem volt részem. Pl. a vallásos embereket mindig is egy ilyen zárt szektának láttam, közben meg dehogyis... a homlokomra volt írva, h "nem tartozom ide", nem tudtam a dalt se meg semmi, mégis úgymond tárt karokkal fogadtak.

Na asszem ez hosszú lett, bocsi, a lényeg, hogy én úgy tapasztaltam, hogy igenis működhet, amennyiben mindkét fél tiszteletben tartja a másik nézetét (a fentebb vázolt pici nyitottság/érdeklődés sem kötelező, az csak úgy jött magától nálam, de egy pillanatig sem kérte vagy erőltette senki).

Nem. Előbb utóbb kiütköznek a dolgok, pl. a vallásos megpróbálja rákényszeríteni hogy vegye fel a vallását, vagy leszólja, amiért nem hisz - tapasztalat :/

Esetleg az ateista szólja meg a másikat.