Mikor éreztétek először azt, hogy az élet valóban nehéz?

Amikor elköltöztem otthonról, és magamnak és a páromnak kellet megteremteni mindent.

Bár sosem volt tehetős a családom sem, így akkora nehézség nem szakadt rám, csak sokkal többet idegeskedek és filózok, hogy melyik ujjamat harapjam meg, hogy ne fájjon.

2008. nyarán megtudtam, hogy nagymamám tüdőrákos. 2009. januárjában eltemettem. Na az nem volt jó!

Amúgy 2 hete szakított velem a párom, szóval most se érzem jól magam a bőrömben...

Kb fél éve kezdődött, hogy a szüleim rendszeresen veszekednek, ha valami nem úgy van, ahogy apám akarja, nagyon megver ( múltkor hozzám vágott egy vázát, ami szétdarabolta a lábam...)

Aztán most válnak a szüleim, mindkettő a munkába menekült, a házimunka, befizetések, főzés, ide oda szaladgálás, bevásárlás...minden rám szakadt.

Így nem igazán tudok tanulni, viszont mindent elvárnak... :S

Nem tudok igazán megfelelni nekik...

Amikor 12 éves koromban meghalt az anyukám. A fájdalom az leírhatatlan és soha nem múlik el. Az ember csak azt teheti, hogy megtanul együtt élni vele.

Amúgy utálom azt a mondatot, hogy az élet nemcsak habostorta. Nem tudom, hogy te miért érzed ezt, sokan azért, mert mindennap meg kell küzdeniük azért hogy legyen mit enni, a számlákat ki tudják fizetni stb. Én sem vagyok kivétel. De szinte biztos, hogy van egy csomó ember, aki még kilátástalanabb helyzetben van. Biztos szar az élet, de ez van. Olyan az életed, amilyenné teszed, és amúgy mindig lehet változtatni. Hogyha az ember nem szenved és panaszkodik egyfolytában, hanem jól érzi magát és él, akkor igazából egy k*nagy habostorta lesz az élet.