Ti milyen nevelést kaptatok az étkezéssel kapcsolatban?

Sokkal egyszerűbb lett volna, ha a barátod egyszerűen megeszi ami maradt a dinnyédből.

Egyébként kaját tényleg ne dobjunk ki, inkább többször szedjünk, ha valami ízlik.

2# Attól az éhezőnek nem lesz jobb, ha megeszem az ő adagját is. Az én gyomrom, az én belem, és annyit vagyok hajlandó bele pakolni, amennyi jól esik. Gyűlölöm a tukmálást, és igen is vendégségben elég nagy bunkóság, ha tukmálnak. Számomra egyenes emberkínzás, ha többet akarnak belém kényszeríteni, mint amennyi jól esik. Plusz a pszichés ráhatás: "Talán nem jót főztem?" "rossz lett?".

Nem bammeg, csak ennyi fért bele. "Ezt mind meg kell enned" stb.

De hogy a kérdésre is válaszoljak: Anyu mindig megjegyezte, hogy "te mindig ott hagyod az utolsó falatot", de sosem kényszerítette belém. Nem is híztam el, mert épp annyit eszek mindig ami jól esik, és még a szétpukkadás előtt abbahagyom. Csak sajnálni tudom azokat, akik túlzabálják magukat, és egy lakoma után a hasukat simogatják, meg fújtatnak. Van aki illendőségből, mert azt tanították, hogy amit elé raknak meg kell enni, a másik fele meg azért, mert ingyen vót, és ki kell használni. Már nem köll, de azért még tömjük. Nem vagyunk mi tenyészdisznók.

Utálom, ha valaki tukmál és kezdi a "ne pocsékolj" szöveget. Ha valakinek nem esik jól valami, akkor ne egye meg. Nálunk anyám szerencsére ezt teljesen mellőzte, apám egyszer-kétszer bepróbálkozik, de kezeljük a dolgot, úgyhogy nincs terror. De nagyanyám óvodásként egy nyaralás alkalmával másfél órán keresztül ültetett a paradicsom előtt, mert "a paradicsom egészséges, meg kell enni". Mondanom sem kell, klasszikus vörösfarkú lett az eredmény. Több mint húsz évvel később sem bírom egyáltalán megkóstolni sem a paradicsomot...

Azonban egy dolog idegesít, az pedig a notórius utolsó falat meghagyás. Konkrétan tesóm és unokaöcsém ilyenek. Soha nem tudnak mindent megenni amit kiszedtek, obligát az egy falat otthagyása. Akármennyit szednek, a tányér alján ott van a falat hús, krumpli, a két kanál leveslé vagy főzelék. Se kevesebb, se több. Mindenkivel előfordul, hogy egyszer-egyszer elméri a dolgokat, de aki naponta megcsinálja, az már szándékos passzív agresszió. És ugye a legnagyobb probléma, hogy mindkettő annyira igénytelen, hogy így hajigálja be a mosogatótálcába, utána meg a moslékban a másik turkál.

A valódi pocsékolás az, ha megtömnek valamivel. Nehogy már 3 falat étel fontosabb legyen, mint a testetek... Mennyire agybeteg hozzáállás ez?!

Természetesen nem dobunk ki ételt. De ha választani kell aközött, hogy torkon letuszkoljuk a Szent Három Falat Dinnyét vagy a lovak kapják, akkor nem kérdés ...

Nálunk is az volt, hogy csak annyit együnk, amennyi jólesik, sőt nálunk még morogtak is, ha szerintük túl sokat szedtünk (másik véglet).

Én nem értem a párodat. Főleg azért, mert ő szelt neked dinnyét, neked nem is volt esélyed arra, hogy akkorát vágj, amennyit tényleg képes vagy egy ültő helyedben megenni. És én inkább "pazarlok" ételt, mint hogy rosszullétig egyem magam (főleg hogy alapvetően hízékony is vagyok, és kövér vagyok, főleg most gyógyszer miatt súlynövekedés miatt). Néha persze sajnálom, hogy pazarlom az ételt, ami másnak jó lenne, de nem attól oldódik meg az éhezők gondja, hogy én megeszem-e azt a kenyeret / pörköltet. Ráadásul a környezetemben él olyan rászoruló, akit ismerek, egy alapítványhoz meg nem állítok be egy, mittudomén, 1 nap múlva megromló negyed ételhordónyi bolognai tésztával (az amúgy anyám szokása, hogy csomagol annyi kaját, hogy párommal kettőnknek 8 napra elég lenne... az egy dolog, hogy egy idő után unalmas, de nem is tart ki addig... és szólunk neki, hogy ne csomagoljon annyit, és dafke).

De főleg 3 falatnyi dinnye miatt ekkora hisztit levágni... az ilyen az a típus, aki a penészes kenyeret is megeszi, mert ha már elköltötte rá azt a 300 Ft-ot, nem hagyja kárba menni.

Mi mindig is ötvöztük a kettőt:

-- annyit, amennyi jólesik,

-- ételt, hacsak nem romlott, nem dobunk ki.

Tökéletesen működik.

Az a pár falat már nem megy le? Vagy a másik eszi meg azon "melegében", mert ő még kéri, vagy megy vissza a hűtőbe, és később megesszük. Ennyi. Kecske és káposzta.

Attól frászt kapok, amikor a maradékot a tányérról belapátolják a kukába -- AZ pazarlás. Van doboz/lábas meg hűtő/fagyasztó. A dinnyét is szépen el lehet tenni másnak/máskorra, még nem is feltétlenül a lovaknak.