Elmondanátok a vetélést a szülőknek az alábbi esetben?

Nyilván attól függ ez, hogy milyen a kapcsolat s akar-e róla beszélni az ember. Ha nagyon foglalkoztatna (nyilván azt tenné), akkor meg sem tudnám állni, hogy egy közeli rokonnak (nálam ez a párom édesanyja) ne mondjam el. Jóban vagyunk, jó fej, nem az a pesztráló, de segítő, talpraesett asszony, nem pletykálná ki, főleg, ha megkérdém, hogy ne (de csak van annyi esze magától minden normaális embernek), nem reagálná túl meg semmi. Ha

könnyítene, hogy beszélek róla másnak, mint a páromnak, miért ne tegyem? Bár a mi esetünkben ehhez tényleg erős indíttatás kellene, mert ő már szeretne valamikor unokát s más irányból sem érkezik, de amúgyis tuti nem lenne neki valami kellemes. Mérlegelném, melyik a jobb, fontosabb.

De bizonyos típusú kapcsolatnál eszembe se jutna...

Alap:

Abból indulok ki, hogy a szüleimnek és senkinek nem hazudok. (szokatlan?)

Mert ez alapból így van rendjén.

Különben saját magam sem mernék a saját tükrömbe nézni.

Nincs olyan, hogy "kegyes elhallgatás, vagy kegyes hazugság".

- Ez mese cserebogaraknak.

Olyan már van, hogy nincs bizalom.

Azt mondom, lelked rajta.

Bárki más nem veszíthet semmit aki tanácsot ad.

Mert nincs veszteni valójuk. Csak Neked.

Egyszer kiderül, amit most lepleznél.

Lefogadom.

Nem igazán értem a logikát.

Azért nem mondtad el a 12-ik hétig, hogyha esetleg elvetélsz, ne legyen téma, ne zaklassanak.

Akkor most miért akarod elmondani?

Téma lesz, ami felzaklat.

Az ha nem mondod el nem hazugság.

En nem szólnék róla, utálom, ha vigasztalnak. De te tudod, mire van szükséged.