Van olyan aki életében sokat volt egyedül? Miért?

Világ életemben visszahúzódó voltam, a suliban sem voltak barátaim.

Anya 13 éves koromban meghalt, apa pedig estig dolgozott, így akkor is egyedül "éltem" otthon fél napot.

Középsuliban, meg egyetemen lettek ugyan barátaim, de amint párjuk lett, mindenkinek a fejére szartak.

Most pedig 1000km-re élek, és a páromon kívül csak egy kolléga-anyukával beszélgetek zömmel, de ő sem barátnő, csak ismerős.

Viszont engem sosem zavart, szerettem és szeretek egyedül lenni, imádom a csendet, a nyugalmat. Olvasok, énekelek, zenét hallgatok, novellát-könyvet írok, néha kimegyek a folyóparta, míg a párom dolgozik... ezek mind-mind elvonult tevékenységek.

Én, személy szerint soha nem voltam egyedül. Bár meglehetősen introvertált (efelé forduló vagyok) kapcsolatteremtés tekintetében, megtaláltam azt a nőt, akivel már több, mint 50 éve együtt vagyok. A társasági életet mindig ő szervezi.

Viszont van ismerőseim közt 2 olyan korombeli nő is, aki egyedül él. Az egyik soha nem is ment férjhez, saját bevallása szerint valószínűleg önző volt egy párkapcsolathoz, annak ellenére, hogy háromgyerekes családban nőtt fel és mindkét testvérének van 3-3 gyereke, azoknak meg már unokájuk. A másik nő válása után próbálkozott párkapcsolat teremtésével, de mindig rosszul választott, figyelmetlen volt, emellett nem volt kellően önálló, mintha elvárt volna valamit a partnereitől.

A barátok, társaság nem véletlenül lesz, sokat kell tenni azért, hogy legyen, de ugyanakkor nem szabad túlzottan ragaszkodni, kell tudni elengedni is.

Én nem éltem ilyen jól mint te. Nagyszülőket nem ismertem, mert még a születésem előtt meghaltak. Anyám- apám egyke lévén nem voltak unokatesóim. Anyám 4 éves koromban meghalt. Apám nem igazán tudott mit kezdeni velem, de valahogy túléltem. 11 évesen már magam főztem, mosogattam, mostam (a jó öreg hajdú mosógéppel, és centrifugával), mert apámnak fontosabbak voltak a mindig aktuális női. 14 évesen apám a házhoz hozott egy nőt, hogy ő a felesége, a mostohám aki 2 gyerekkel jött. Nagyon hamar ki lettem utálva, és nem zavarta őket, hogy 16 évesen elmentem a szülői házból. estin végeztem el a szakmunkás iskolámat, hogy nappal tudjak dolgozni. X. kerületben tudtam szobát bérelni, nem a legjobb környéken. Egyetemről álmodoztam csak, mert vagy életben maradok, dolgozom, vagy tanulok. Senkim sem volt, se család, se barátok. Így eléggé óvatos ember lettem. Legjobb hobbim amit szerettem az a könyvtárba mászkálás. Ott lehetett olvasni, pihenni, zenét hallgatni. A könyvtárban ismerkedtem meg a férjemmel aki akkor tanult az egyetemen. Ma boldog házasságban élek, és bár apámmal azóta sem találkoztam, és barátaim is épp, hogy vannak, de legalább már nem vagyok egyedül. Életem során megtanultam, hogy a magány sokszor nem is olyan rossz, és ki lehet abból is hozni valamit.

45/N

2,5 éves koromtól apukám és a nagyszüleim neveltek. 11 éves voltam, amikor a nagymamám, majd 13, amikor a nagypapám meghalt. Apukám sokat dolgozott, hogy el tudjon tartani, reggeltől estig szinte. Barátom soha nem volt sok, rengeteget voltam itthon egyedül. DE nem is nagyon bántam, mert akkoriban szerettem egyedül lenni. Most már nem szeretek, de szerencsére ez az időszak elmúlt.

22/N

tök jó, hogy mindenki leírta a történetét, de jééé mindenkinek most jó, és most párja van.

akkor mégsem vagy egyedül nem?!

csodáljátok ha aki szingli, elkeseredett? hogyne lenne az, ha egyszerűen mindenki boldog körülötte?!

...felhívom figyelmed a "volt" szóra, értelmezd. Mellesleg hogy jönnek ide a szinglik???? Nem vágom. annyira nem lehet sz..r nekik ha munkaidő közepén a gyakorira írogathatnak:D

Jééé.

mert aki egyedül élt valaha is az nem szingli?!

az egyedül nekem ezt jelenti: se barátok, se család, kevés emberi kapcsolat, max pár alkalmi szex, de semmi elköteleződés.

Ez az amikor valaki egyedül van.

nem az h 12 évesen meghalt valakije, ami ugyan szomorú, de ettől nem maradt egyedül senki...talán lelkileg, de fizikai szinten nem.