Intézetbe kerül a súlyosan értelmi sérült húgom. Fel lehet ezt dolgozni valaha?

Hát ez igen nehéz helyzet. A tágabb családban nálunk is van ilyen (unokatestvér, fiú). Ő akkor került intézetbe, amikor meghalt az édesanyja, az édesapja meg ott maradt vele meg a két másik gyerekkel. A fiú kamaszodott, elkezdtek dolgozni az ösztönök, rátámadt a húgára, dühkitörések is voltak... azóta sokat változott a helyzet és a fiú jól érzi magát az intézetben. Neki is jár, hogy teljes értékűen tudjanak vele foglalkozni, de a családnak is, hogy ne áldozzák fel mindannyian az egészségüket, életüket egy emberért.

Nem könnyű ezt feldolgozni, én kitartást kívánok mindannyiótoknak!

Tapasztalatból írok. Fontos, hogy racionális, és amennyire lehet, tárgyilagos tudj maradni. A következő években ezzel fogod tudni segíteni a tesódat. Ha bűntudatod van, az neki sem fog jót tenni, mert ha meglátogatod, érezni fogja rajtad.

Ti elérkeztetek a saját lehetőségeitek határáig. Az életedet nem szabad feláldoznod érte, ha csak nem érzel erre egyértelmű belső késztetést, márpedig nem érzel, hiszen másik utat választottál, saját családot alapítottál. - Nem bűn!

Az, hogy a húgod mennyire fogja megszokni az intézetet, az nyilván a személyiségétől, a betegségétől, az intézet légkörétől is függ majd, meg persze attól is, hogy rendszeresen látogatjátok-e, a családotok része maradhat-e továbbra is, vagy minden szálat elvágtok.

Amúgy jobb intézményekben a fogyatékkal élők szabad magánélettel rendelkezhetnek, egymás között barátságokat, sőt, párkapcsolatokat alakíthatnak ki. Hallottam olyan helyről, ahol kevésbé sérült párok össze is házasodtak, később gyereket vállaltak, és az intézet minden támogatást megadott nekik végig...

Magyarán, ha jól válaszottátok meg az intézményt, akkor nem hogy "rosszat tettetek" volna vele, hanem ellenkezőleg, lehetőséget adtatok neki egy teljesebb, felnőtt életre...

Ilyen helyen dolgozom. Az, hogy lehet párkapcsolat, meg barátság nem intézményfüggő, hanem attól függ, mennyire sérült az illető.

Valaki írta, hogy bent nyugodtabb. Nem azért mert hasonszőrűek között van, ez butaság. Ehhez nagyon enyhén kell sérültnek lenni, hogy ezt felfogja. Lehet, hogy jobb gyógyszereket találtak neki, és/vagy nem érzi a fáradtságtól frusztrált otthoni légkört.

Jó ötlet az intézet, én előbb is megtettem volna, de ne csak látogassátok, hanem rendszeresen vigyétek is haza. Nálunk volt ebből gond, egy lány sokkal agresszívebb lett, mert csak betették, mint egy csomagot, látogatni is alig látogatták. Mióta rendszeresen hazaviszik, látogatják, teljesen megnyugodott.

Nővérként dolgoztam fogyatékosok bentlakásos intézetében. Igen, meg fogja szokni, sőt! Egy idő után már kb. haza sem akarnak menni.

Ne érezzétek rosszul magatokat emiatt. Én sajnos láttam sok családot, ahol konkrétan az egészségük is ráment egy fogyatékos rokon ápolására, és mentálisan is nagyon nehéz. Ezekben az otthonokban elég szakszerű mentális és egészségügyi gondozás van. Véletlenül sem szabad azt éreznetek, hogy cserbenhagytátok őt, hiszen nincs is így. Hidd el, meg fog ott szokni, és az otthonának fogja tekinteni a helyet.

Nehéz, de egy idő után nektek is könnyebb lesz. Kitartást!

én ezt sosem értettem, hogy oké kis korban még otthon ápolja hisz még cuki, meg ott a bűntudat mindegy miért lett beteg,de:

Az egészséges tesókra ilyenkor senki nem gondol, hogy ők hogy élik meg ha egy TELJESEN agyilag zokni ember kerül a családba. Később pedig amikor kamaszodik és előjönnek a hormonok,de ugye beteg ember lévén nem tudja kontrollálni magát dührohamai lesznek ne adj isten nemi vágya is...

Én szülőként gondolnék a család TÖBBI tagjára is, hisz ebbe mindenki belerokkan (lásd te is érzelmileg).

Ez a szülő valamilyen szintű önzősége, hogy a bűntudat enyhítése miatt inkább a család is kínlódjon, holott az intézetben jól érzi magát hasonszőrüekkel, nem beszélve hogy minél előbb bekerül annál kisebb a változás miatti trauma is.

Sosem tudtam ezt megérteni, pl. kis koromban nem tudták hogy fogyatékos leszek e vagy sem(agyvérzés) és később nagyanyám elmesélte hogyha kiderült volna több vizsgálat után,hogy teljesen fogyatékos vagyok és semmi esély a javulásra sem, inkább velem együtt levetette volna magát a lépcsőn.

A tesód sem boldog otthon hisz olyan emberek kezelik akiknek dunsztjuk sincs róla valójában mit csinálnak (hisz ne ezt tanulták) míg az intézetben szakavatott emberek foglalkoznak majd vele. Szép hogy merő bűntudatból inkább otthon tartanátok önző módon,de a tesónak jobb lenne az intézetben...