Ti hogyan gyászoltátok el szüleiteket?

Amúgy meg akartam öngyilkos lenni, mert volt aki fontos volt nekem, ott hagyott és nem dolgoztam fel.

Mai napig sem, pedig annak már 3 éve.

2 éve halt meg az anyukám, 25 voltam.

Egyedül nevelt minket. Méhnyakrákot diagnosztizáltak, de szinte végső stádiumban. 4 hónap alatt győzte le őt a rák.

Én korábban depressziós voltam, látszólag ok nélkül. Rengetegszer bevillant, hogy meghal az anyukám. Mi lesz ha meghal, stb. Évekig gyötrődtem és meg akartam halni. Most már úgy gondolom, hogy éreztem, hogy beteg. Amikor megtudtuk, hogy rák, én tudtam, hogy meghal. A testvéreim nem hitték el. Én valahogy tudtam. És mikor meghalt, elmúlt belőlem az a szorongás. Hülyén hangzik, de egy picit megkönnyebbültem. Bekövetkezett, amitől évekig rettegtem. Sajnos nem tudom jól elmagyarázni. Mindennél jobban szerettem az anyukámat és most is. Mindig is szeretni fogom. Minden nap az eszemben van. Szomorú vagyok és nagyon hiányzik.

Hozzá tartozik, hogy akkoriban kezdtem ismerkedni egy fiúval, aki szintén az anyukáját gyászolta. Kiderült róla, hogy ő a társam az életben és most együtt élünk és õssze fogunk házasodni. Szóval életem legborzasztóbb és legcsodàlatosabb szakasza párhuzamosan zajlott.

Az élet próbálta enyhíteni a fájdalmam.

Ha a betegségére és a kórházinapokra gonsolok, a zokogás kerülget, szó al errr próbálok nem gondolni, elhessegetni. Amikor a jó dolgokra gondolok, akkor édes bús érzésem van. Nagyon szeretem őt és hiányzik miden nap.

A testvéreim nem tudnak tovább lépni. Minden nap sírnK, nem beszélnek velem, mert anyára emlékeztetem őket, meg nem jönnek haza, mert itt lakom, ahol anyával laktunk és azt mondják, hogy nem bírják elviselni.