Évek óta tartó komoly pszichés problémák miatt az egyetem otthagyása mellett döntöttem. Nem merem elmondani otthon a szüleimnek. Valaki segítene, hogy mégis hogyan szedhetném össze az erőmet ahhoz, hogy leüljek velük beszélni?

A kijelentkezésre az ok elég egyszerű: annyira korlátozza a szorongás az agyamat, hogy egyáltalán nem megy az egyetem. Beláttam, hogy ha nem segít egy jól képzett szakorvos, akkor nekem nincs jövőm, mert ez totál ellehetetlenít. Így meg semmi értelme járni, hogy csak bukdácsolgatok, és áttennének fizetősre a nyár végén.... majd ha rendbe jönnék, akkor visszajelentkezem.

A lényeg, hogy megbuktam 3 tantárgyamból (első éves vagyok), ami azt eredményezi, hogy 9-ből 7 kurzust nem tudok felvenni. Ha a szüleim megtudják, hogy gyakorlatilag üres az órarendem, nyilván rájönnek a bukásaimra és jobb kimenetelnek tartanám, hogy ha én magam ülnék le velük és nem ők jönnének rá. Csak egyszerűen nagyon erős, és bénító a szorongásom, meg nagyon sok feszültség gyűlt fel bennem, úgy hogy félek, hogy esetleg elsírnám magamat s emiatt meg szégyellném magamat. A másik gond pedig az, hogy nem tudom eldönteni, hogy csak édesapámnak mondjam el, vagy egyszerre mindkettőjüknek, mert apával meg lehetne higgadt körülmények között beszélni, de anyával nagy valószínűséggel összevesznék, mert ő pedig nem hajlandó bevallani, hogy pszichés beteg vagyok, én viszont tisztában vagyok vele, hogy az vagyok. Az ok pedig szerintem az lehet, hogy anyám abban a hiszemben van, hogy pszichés betegeket csak gyógyszerrel lehet gyógyítani, fél, hogy az ő édesanyja sorsára jutok (ez azért van, mert az ő édesanyja is szedi az antidepresszánsokat, amik tartós mentális állapotváltozáshoz vezettek dühkitörések, és memóriakiesések formájában). Tehát ha csak apával beszélnék, akkor nem lenne ott helyben veszekedés, viszont ha anyát kihagyom egy ilyen fontos dologból, elég nagy a valószínűsége annak, hogy megsértődik. Ha pedig ott lenne a beszélgetésnél, félek, hogy megpróbálná apát lebeszélni a szakorvoshoz való fordulásról. Úgy érzem, anyum tele van félelmekkel, és menekülni akar a problémák elől.

Magamról bővebben annyit, hogy nem kicsit befelé forduló/introvertált típus vagyok, érzékenynek tartom magam a pszichét érintő külső behatásokra. Igazából a problémáim akkor kezdődtek, amikor a szülők(leginkább anya) és köztem feszültség alakult ki. (Kevesebbnek érzem magamat a bátyámnál, ezzel jött egy kisebb fajta kisebbségi komplexus is, ami miatt enyhe, és csak időleges szorongásom volt alapból, legalábbis relatíve nem számottevő a mostani alja állapotomhoz képest.)

....a fő probléma inkább az, hogy 4 éve történt velem egy olyan esemény, amely nagyon erős lelki megrázkódtatással járt (komoly agresszivitásnak estem áldozatául, de nem erőszakolásról van szó), bocsi de erről az esetről nem szeretnék ennél részletesebben beszélni. Szóval, amióta megtörtént velem ez az esemény, a szorongásom teljesen beteges alakot ölt... Azóta folyamatosak a szorongásaim, voltak/vannak dühkitöréseim, erősebb a szorongásom, mint azelőtt volt, azóta vannak rágódásaim az eseménnyel kapcsolatban (meg azóta minden máson is rágódom), azóta vannak kényszergondolataim, amelyek szexualitással, és agresszivitással kapcsolatosak, meg olyan kényszerszerű gondolatok, amik arról szólnak, hogy a volt osztálytársaimat odaképzelem magam köré, ahogy figyelnek engem. Úgy érzem, hogy ami történt velem, nem tudtam feldolgozni, mert mindennap váratlanul előtör bennem, meg hirtelen, a másodperc tört része alatt bevillannak dolgok. Annak idején a gimnáziumban dolgozó iskola pszichológus adott meg terapeuta elérhetőségeket és közölte, hogy a problémáim komolysága miatt minél hamarabb fel kell, hogy keressem az általa megadott pszichoterapeuták valamelyikét. (..de a fenti okok miatt nem merem sajnos elmondani otthon..)