Hogy mondjam el neki, hogy a viselkedése elfogadhatatlan?

Van egy nagyon jó barátnőm, immár legalább 4-5 éve vagyunk szinte a legjobb barátok. Talán a legjobb barátok is.

Ő egy alapvetően nagyon szerethető, de ugyanakkor időnként nagyon egoista személyiség. Egyke volt a családjában, és amellett, hogy elkényeztették, nagyon komoly elvárások voltak vele szemben a szülei részéről. Így kialakult benne valami furcsa komplexus-keverék az önzésből és a teljesítménykényszerből.

Időnként nagyon készséges, pl. felajánlotta a lakását, mikor elköltöztem otthonról cirkuszok miatt, és ő épp külföldön járt. Mindent szeretünk együtt csinálni, azonos a hobbink is. Együtt járunk szórakozni is, nagyon sok mindent tudunk egymásról. Nagyon hálás vagyok neki a barátságáért.

A probléma ott kezdődik, mikor valamit ő szeretne, és nem úgy történik. Akkor először elkezd gyerekesen manipulálni (célozgat, újra és újra visszakanyarodika témához, megpróbál más módon rábeszélni, meggyőzni). később hisztériás lesz, azzal vádol, hogy önző vagyok, hosszan beszél, nem hagy szóhoz jutni, és ha beleszólok, mert válaszolni akarok, mielőtt elhalad egy téma melett, kikéri magának, hogy belevágok a mondanivalójába. Nagyon nehezen alkalmazkodik, néha kihasznál arra, hogy elkísérjem helyekre, ahol fiúkkal dolgozik, majd utána elvárja, hogy én menjek el, hogy kettesben lehessenek. Ha nem jön össze neki, akkor meg azért van kiakadva, ha ott akarom hagyni, mert már más programot szerveztem, tekintve, hogy úgy volt, hogy ott kell hagynom őket.

nemrég volt egy csúnya szakítása, én három hónapja hallgatom a volt barátjával kapcsolatos kesergéseit, és egyáltalán nincs jobban, már ott tartok, hogy Pszichológust keresek neki, mert túl sokat beszél azegészről, és ugyanazokat a köröket futja le.

Ezt még mind elviselném egyébként, de pár napja történt valami, ami felett nem tudok napirendre térni.

Egy szórakozóhelyen összeismerkedtünk egy csapat fiúval, akik közül egy volt kifejezetten helyes, és szimpatikus. Még egy barátnőnk velünk volt (aki szintén sok időt tölt velünk, kifejezetten jól ismer mindkettőnket). Az én barátnőm pedig elárulta ennek a fiúnak a koromat- 7 év a különbség köztem és e között a fiú közt. Én akartam megmondani neki, hogy lássam, hogy reagál, probléma-e számára... Akkor talán rögtön meg is tudnám nyugtatni, hogy ebből semmi probléma nem fog adódni, és hogy nekem sem jelent semmit. A barátnőm 1 évvel idősebb nálam egyébként. Ez után a srác sokkal kevésbé foglalkozott velem. Azért persze én sem vagyok hülye, sikerült vissza szereznem a figyelmét, és végül össze is jöttünk. Utólag jöttem csak rá, hogy a barátnőm azért tette ezt, hogy elintézze, hogy nekem se sikerüljön, ha már ő nem érdekelte a fiút.

A másik barátnőm is megerősítette ezt, de ő csak röhögött a helyzeten, hogy milyen szánalmas emberek vannak.

A barátnőm másnak tiszta idegbeteg volt, mintha megsértődött volna rám, lerohant, hogy mi történt, majd miután mondtam, hogy nyugi, mert nem akarok mások előtt erről beszélni (mások is voltak a helyiségben) becsapta maga után az ajtót. Aztán egész nap úgy viselkedett, mintha megbántottam volna.

Tényleg értékes a barátsága, és nem akarom elveszíteni, de megrettentem attól, hogy ő (nyilván a szakítása hatására) képes lenne nekem ártani ilyen kényes helyzetben, ilyen érzékeny ponton, ezt igazán nem értem.

Én sose vetélkedtem vele. Mindig is valamilyen ideál volt számomra, csodáltam, mert ő olyan szép vékony szőke, nagy, kék szeme van, tehetséges a szakmájában, és szerintem meggyőző személyisége van (persze az emberek egy része hülyét kap tőle ugyanakkor, mert eléggé erőteljes stílusa van). Viszont én szeretem őt, de nem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel. Nagyon gyerekesen viselkedett, egy felnőtt embertől ez elfogadhatatlan, és nem tudom elfogadni, hogy ártana nekem ilyen dolgokban. Ha ebben is, akkor még miben?

Mit csináljak vele?