Milyen "segítséggel" tudnám a páromat leszoktatni az anyjáról? Tudatosítani benne, h házas és nem gyerek már.

nekem sikerült páromat megváltoztatnom...

első 2 évben ha elindult hozzám (10km,kocsival),felhivta az anyját,hogy felért,főztem vacsira ezt és ezt (ha nem neki tetszőt főztem volna,fix hogy hazahivja enni:D),és megvárta az anyja mire a bőven 20 felett levő kisfia hazaér 10re vagy 11re...

aztán költöznöm kellett...melóhelyéhez igy közelebb lakok,mint az anyjáék...egyre többet lett nálam,az anyja meg rájött,hogy mennyi ideje szabadul fel,elkezdtek utazgatni a férjével...az ő ötlete volt,hogy költözzünk mi csak szépen össze,elvannak ők is ketten...meg nem kell őt hivogatni állandóan,tudja ő hogy mellettem jó helye van...párom ellenkezett,hivogatta egy darabig,meg zokon vette,de aztán beleszokott...

ha nincs az anyja aki "lekoptatja" magáról,mai napig rajta csüng...

Nem tudok veled egyetérteni, Kérdező, mert nekem teljesen mások a tapasztalataim. Szerintem igenis látszik az már a házasság előtt is, ha egy anyós rámászik a fiára, az meg hagyja. Az én férjem is ilyen, így saját példámon tudom, hogy a házasság előtt kell gondolkodni ezen. Már a kapcsolatunk elején a fejünkre mászott az anyós, amit azzal magyaráztam, hogy csak meg akar ismerni engem, illetve hogy félti a kisfiát (aki korábban még sosem élt együtt nővel, és komolyabb kapcsolata is csak egy volt). Aztán szépen lassan minden egyes percünkről tudni akart: mit csinálunk, hová megyünk, mit ettünk vacsorára, mikor keltünk, stb. Tényleg totális kontroll alatt akart - és akar a mai napig is - tartani minket, de legfőképpen a fiát.

A probléma az, hogy az anyós egyszerűen nem akarja elfogadni, hogy a fia felnőtt, és hogy már nem ő játssza a főszerepet az életében. Kimondva-kimondatlanul is úgy érzi, hogy nem képes elengedni a fiát, illetve rossz esetben azt, hogy a menye csak egy betolakodó, aki gonosz módon azon munkálkodik, hogy a kicsi fia minél kevesebb időt töltsön vele. Igen, szerintem is nonszensz viselkedés, de ez van, remekül feltárt terület a pszichológiában.

Négy éve vagyunk együtt a férjemmel, és azt tudom mondani, hogy ő az elejétől fogva tisztában volt azzal, hogy az anyja feleslegesen tolakodó, és szinte "megfojt" minket a jószándékú tanácsaival. Észreveszi, ha ezek a tanácsok teljesen öncélúak, és csak arra mennek rá, hogy előttem bizonyítsa azt az anyós, hogy még mindig több hatalma van a fia felett, mint nekem. Olyan példákat tudok hozni, minthogy három napja, 25 fokban még kabátot akart erőszakolni a férjemre "nehogy megfázzon", és gyűlöletteljes pofákat vágott, mikor közöltem vele, hogy a fia felnőtt emberként képes maga eldönteni, hogy mit akar felvenni. Tegnapelőtt ugyanúgy 25 fok volt, de az anyós már azon veszekedett a kicsi fiával, hogy ideje a cipőt szandélra cserélni, mert meleg van... Amikor a férjem közölte, hogy ő is képes eldönteni, hogy cipőt vagy szandált vegyen-e fel, neki is vágta a pofákat, mert szent meggyőződése, hogy ő jobban tudja, milyen idő van kint, mint "a gyerekek" - merthogy egyébként így szoktak minket hívni. Mintha nem felnőtt emberek lennénk, hanem gyerekek, akiket óvni és védeni kell, mert nem képesek megállni a lábukon...

Erre szokták azt mondani, hogy "hiába nő fel a gyerek, az anya akkor is anya marad, a gyerek meg akkor is a gyereke lesz". Lehet ezzel vitatkozni, de akinek ilyen anyja van, az nem fog megváltozni. Persze, lehet beszélni a férjjel, lehet jeleneteket rendezni az anyóssal szemben, de egy ilyen berögződést nem fogsz tudni megváltoztatni, akárhogy vergődsz is. Az én férjem is mindenben igazat ad nekem, tudja, hogy ez így nem jó, de hiába csináltuk azt, hogy a világ másik végére költöztünk, akkor sem lehetett leállítani az anyóst.

Ha érdekel, én írtam ki a következő kérdést is:

http://www.gyakorikerdesek.hu/csaladi-kapcsolatok__egyeb-ker..

Ja, igen, és első válaszoló voltam, aki állítólag nem is tapasztalta még meg, milyen ilyen helyzetben élni.

Utolsó vagyok...

Hát, ami azt illeti, egy teljesen konkrét és kézen fogható dolog miatt változott meg a férjem hozzáállása. A kérdés kiírása után három nappal férjhez mentem hozzá, és az esküvő tökéletesen sikerült. Anyósom irtóra virult, hogy csakazértis úgy lett majdnem minden, ahogy ő akarta, és egy ideig nagyon nyeregben érezte magát, mivel tudta, hogy ki vagyunk szolgáltatva neki (lévén képtelenek voltunk elköltözni otthonról anyagi okok miatt). Én meg nyeltem, mert nem tehettem mást.

Fél év múlva az egyetemen a dolgaim irtó rosszul álltak egy tanár miatt, aki nagyon igazságtalan volt velem, és nyíltan kijelentette, hogy gyűlöl engem (valószínűleg irigységből, de ez nem ide tartozik). Hatalmas botrány kerekedett, dékáni fejlelentéssel, miegyébbel, én meg azt vettem észre, hogy valahogy minden túl sok lett... Elkezdtem nyugtatókat szedni, és totálisan kimerültem idegileg. Ebben nemcsak az egyetemi dolgok voltak benne, hanem anyósom állandó áskálódása is. Végül az utolsó pillanatban úgy döntöttem, hogy nem bírom tovább ilyen formában ebben az országban, és beadtam egy külföldi ösztöndíj-kérelmet. Úgy képzeltem, hogy miközben én tanulok, elkezdünk munkát keresni, és kis szerencsével kinn tudunk maradni Finnországban, 2500 kilométerre az anyóstól... Ezt otthon is előadtam a családi kupaktanácsnak, mire anyósom gúnyosan csak ennyit mondott: "Nagggggyon (így, erősen megnyomva) remélem, hogy egyedül mész, mert én aztán a kisfiamat nem engedem el veled a nagy bizonytalanságba!"

Ezt végighallgatta a férjem is, összenéztünk, és azt hiszem, hogy ez volt az a pont, amikor teljesen nyilvánvaló lett a helyzet.

Eszeveszett spórolásba kezdtünk, és végül anyósom állandó élcelődései és ellendrukkerkedése ellenére is kimentünk négy hónapra. Azt hittem-hittük, ezzel a probléma egy életre meg van oldva, anyós majd szépen rájön, hogy mi ketten remekül megélünk nélküle, a tanácsai és a nagyjelenetei nélkül is. Aha, persze...

Egy hónapig nem volt állandó netünk, könyvtárból neteztünk, de már akkor furcsának találtam, hogy anyósom minden nap legalább három levelet ír a "kisfiának", benne olyan tanácsokkal, hogy mit viseljen "abban a nagy hidegben" (soha nem volt még Skandináviának még a környékén sem, így nem tudhatta, hogy milyen ott az idő, de egy levelében nem átallotta kijelenteni, hogy "ő jobban tudja nálunk, hogy milyen idő van kinn, úgyhogy legjobb lesz, ha megfogadjuk az ő okos tanácsait". Azóta is röhögünk rajta...).

Aztán egy hónap múlva lett otthoni netünk, és onnantól nem volt megállás: anyósom minden elképzelhető fórumon ontotta a hülyeségeit: a férjemnek egy szabad perce sem volt, mert anyósom egész nap zúdította rá a mail-eket, ha fellépett skype-ra, vagy Facebook-ra, anyósom három másodperc után, már "Szió, drága kicsi fiacskám"-ozott, és egy fél perc nyugtot sem hagyott. Úgy beszélt órákon át, hogy nem mondott semmit (gondolom, ismerős a helyzet). Mintha még mindig a szomszéd szobában lenne, és nem 2500 kilométerre. Ha a férjem nem válaszolt egy percen belül, máris jött az aggodalmaskodó-kioktató nagymonológ...

Na, azt hiszem, hogy ez volt itt a fordulópont: a férjem addig is tudta, hogy anyósom túlaggódik, és mindenkinél okosabbnak hiszi magát, de itt nála is betelt a pohár. Akkor kezdte a finom célzások helyett keményen kiosztani az anyját, aki persze tudomást sem vett róla. Egy ilyen "Mi a fenéért érdekel téged, mégis, hogy hány méterre van a lakástól a szelektív hulladékgyűjtő, talán te hordod oda a szemetet?"-jellegű kiosztás után anyósom megsértődött, aztán két nap múlva folytatta a dirigálást.

Akkor mindketten felfogtuk, hogy akárhogy reménykedünk, akármit mondunk, az anyósom nem fog megváltozni. Sajnos vissza kellett költöznünk, mert csak ideiglenes állást kaptunk, amiből nem tudtunk megélni, meg egy lakást is fenntartani. Azt viszont a férjem már a visszaérkezés után egy hónappal közölte, hogy két éven belül visszamegyünk Finnországba, ha törik, ha szakad, és ott fogunk élni. Anyósom egyelőre távolinak érzi még a dolgot, és sajnos jelen helyzetben nem állunk a legfényesebben anyagilag megint, hiszen azóta itt a válság, miegyéb... De tudjuk, hogy most már képesek vagyunk kezelni az anyóst, és tudomást sem véve az igen okosnak képzelt tanácsairól, lazán, és néha talán pimaszul is lerázzuk magunkról a hülyeségeit.

Hát, nálunk ennyi volt a sztori. Az biztos, hogy gyereket ide, ebbe a lakásba nem vállalunk, mert az ezer százalék, hogy az eredetileg óvónő anyósom gyakorlatilag elvenné tőlem a gyereket, mondván "ő jobban ért hozzá, neki ez a szakmája". Gyerekkel meg az elköltözés dupla olyan nehéz lenne, mint most. Úgyhogy lesz még pár csatánk, de a lényeg, hogy most már a férjem is felismerte, hogy jófejséggel és túlzott tisztelettel, meghunyászkodással nem fogja elérni azt, hogy anyósom leszálljon rólunk.

A házasság előtt miket lehet figyelni? Hááát, érdekes téma. Az tökjó, amit eddig megfigyeltél, ez is sokat elárul. Akár anya az illető, akár nem, egy felnőtt emberért nem kell aggódni, nem kell telefonon zaklatni, és megkérdezni, hol van, mint egy tinédzsertől... Egy felnőtt ember elmegy otthonról, amikor akar, és hazamegy, amikor akar. A telefonos zeklatás teljesen egyértelmű jele annak, hogy anyu autoriter jellem.

Én ezt már akkor észevettem, mikor még csak három hete voltunk együtt, és a férjem szülei elmentek nyaralni, egyedül hagyva otthon a kisfiukat (anyós nem is tudott még a létezésemről). Éppen náluk voltunk, mikor anyós felhívta őt, és mivel anyósom kedves szokása, hogy ordibál a telefonba, mert azt hiszi, hogy senki sem hallja normál hangerővel, fültanúja voltam az egésznek. Némán kussoltam, és alig bírtam visszafojtani a röhögésem olyan kérdéseknél, mint hogy "Vettél fel tiszta zoknit? Megtaláltad a tiszta törölközőt a szekrényben? Ettél ma rendes főtt kaját? Tudod, hagytam ott pénzt, hogy elmehess étterembe... Nem unatkozol nagyon? Ugye, hiányzom? (:P)" Ott rögtön tudtam, hogy néz ki a dolog, és nem is tévedtem nagyot. De adtam egy esélyt, hátha élőben normálisabb az anyós... Igen hamar kiderült, hogy nem az, de annyira szerettem-szeretem a fiát, hogy érte még ezt is elviseltem. Egy darabig...

Aztán, hogyan viselkedett veled? Elutasító volt, vagy éppen ellenkezőleg: túl mézesmázos? Egyik sem jó... Mondott-e valami olyasmit a kisfiáról, hogy "ő az ő szeme fénye", "nélküle azt sem tudná, hová lenne", "élete egyetlen értelme a fia"? Büszkélkedett-e azzal, hogy a kisfia "a legjobb gyerek a világon" (így, ezekkel a szavakkal)?

Ezek is nagyon-nagyon sokat elárulnak... Az ilyen kis nüanszokra is figyelni kell, ezt egy korábbi kapcsolatomból tudom.

Hát, most így kb. ennyi jutott eszembe. Remélem, nem lettem túl unalmas...