Milyen érzés tartósan beteg gyerek testvérének lenni?

Ismertem ilyen családot. A kicsi volt a sérült. egy manöken alkatú kislány... lett volna ha....

Viszont mindenpénzt és időt, minden kedvességüket és szeretetüket a sérültre, a kicsire fordították. A nagyobb lány szinte búskomor lett, mire felnőtt. És utálatos is mindenkihez. El is költözött hamarosan a szülői házból, ahol a kicsi maradt a szeretni való kedves gyermek.

Hát nálunk azért nem fogyatékos ilyen módon tesóm, de jah, nálunk is ez ment. Hiába vagyok én a fiatalabb, nekem kellett idősebbként viselkedni sokszor.

De azért ügyeltek (álatalában) arra a szüleink, hogy egyformán foglalkozzanak velünk.

Nem szellemi sérültség,de lényegében nem is ez számít. Nővérem sajnos tartósan beteg,sokszor kellett az életéért küzdeni. Kiskoromtól tudtam,hogy ő beteg,rá vigyázni kell,de egy kicsit azért mindig fájt. Mert ővele mentek mindenhová,én le voltam passzolva ide oda,neki nem kellett csinálni semmit,nekem mindent,vele mindig foglalkoztak,én szórakoztassam el magam.

Apum próbált mindig igazságos lenni,de azért még neki se sikerült teljesen. Én hamar eljöttem otthonról. Nagyjából túl tudtam tenni magam a dolgokon,de mai napig kicsit rosszul esik a dolog,hiába vagyunk már felnőttek. A kivételezés ilyen-olyan formája megmaradt:-) De nagyon szeretem a testvéremet,és mindig szerettem,és "védtem", segítettem ahogy tudtam.

Nekem a bátyám beteg.

Egész gyerekkoromban úgy éreztem, hogy őt sokkal jobban szeretik. Én mindig háttérbe szorultam. Amikor az állapota miatt féltem, sosem segített nekem senki, sosem vígasztaltak meg, magyarázták el, nyugattak meg. Nagyon durva epilepsziás rohamai voltak. Ha komoly vita volt kettőnk között, akkor mindig az ő pártját fogták.

Mind a mai napig rettegek vele egyedül maradni, és rettegek, ha rosszul van.

Minden komoly LELKI problémámmal egyedül maradtam, amíg a férjemmel nem találkoztam. Még leginkább apám próbált lelkiekben segíteni nekem, azért nagyon hálás vagyok.

Anyagilag is őt segítik, ez mondjuk értelemszerű, ez már nem is esik rosszul.

Nem nagyon tudtunk közeledni egymáshoz a testvéremmel, ami nagyon bánt.

Én most egy kicsit más oldalról közelítem meg ezt a dolgot, lehet, hogy kicsit off. Én asztmás vagyok. Amikor kisebb voltam, fulladtam be párszor úgy, hogy kórház volt a vége, most egy 4 éve tartó konstans köhögésem van. De semmi olyan, ami miatt tartós felügyeletet igényeltem volna-tehát nem vagyok sem rákos, sem szellemi vagy testi fogyatékos. Én azt láttam, hogy:

1) szüleim engem túlféltettek mindentől

2) öcsémmel is ugyanúgy foglalkoztak-sőt volt amikor még jobban is, mert jajj, ő a kisebb meg a fiúúúúú (értelemszerűen nőnemű vagyok :D)... szval nálunk nem volt ilyen, hogy az én pártomat fogták, sőt. A túlféltést arra kell érteni, hogy nem akartak egyedül elengedni sehova, sőt még ismerősökkel sem, úgy kellett harcolnom azért, hogy suliból hazajöhessek busszal 13-14 évesen. Na szóval, én azt látom, hogy nem feltétlen kivételeznek minden esetben a szülők a "betegesebbikkel", viszont öcsém vmi undorító módon használja ezt az ütőkártyát vitákban (de tényleg olyan vitákban, amikben más érve nincs, mert tudja, hogy tényleg neveletlen módon viselkedett), hogy bezzeg velem többet foglalkoztak, ami nem igaz... életében max. ha 5-6x történt olyan, hogy lepasszolták vkinek vagy egyedül hagyták itthon miattam... és őt is vitték oda, ahova csak akarta, ott voltak mindenhol, ahova csak kellett mennie szülőnek, megadtak neki mindent.

3. vagyok. Senki nem mondta,hogy a beteg személy számára könnyű lehet az élet.Sőőőt...De itt a kérdés most nem róluk szólt,hanem a testvérről.

Tudom,hogy nehéz volt nővéremnek is. Őt is túlféltették,és féltik a mai napig,pedig már felnőtt nő, hálistennek stabil állapotban, már régen voltak komoly gondok. Szegénynek sokszor nem engedett meg anyánk semmit. Pl nem engedte ki sétálni barátokkal sem. Igaz engem sem,de én nem szép dolog ugyan, de mindig kijátszottam és kiszökdöstem. Persze lehetőleg úgy,hogy ne tudjon róla. Nővérem ezt nem merte megtenni. Neki maradtak az örökös veszekedések.

Mai napig gyerekként kezelik, nem fogadják el a döntéseit,és féltik. Jajj ez az állás nem neked való, jajj ne menj el bulizni. Ha meg szegény mégis a tiltó szó ellenére csinál valamit,akkor jön a szöveg,hogy ez a hála,amiért az egész életem rádáldoztam.

A lényeg az, hogy szerintem egyik félnek sem könnyű a helyzet,ha az egyik gyerek beteg. Se neki,mert őt általában túlféltik,szeretne ő is egy normális életet,amilyen a tesónak van. A tesó meg örülne neki,ha néha vele is foglalkoznának,és észrevennék.

Olvasd el Jodi Picoult-tól a Nővérem húgát, a Törékenyt és a Házirendet. Mind ilyesmiről szól, nagyon jó és megható könyvek.

Én ezt sosem éltem meg szerencsére, de a könyveken keresztül már jobban el tudom képzelni, milyen nehéz lehet ez mindenkinek.

Én imádom az öcsémet nem érzem, hogy fogyatékos lenne.

Csinálunk közös dolgokat és nem tűröm ha bárki is céloz a testi fogytékosságára. Nekem 30 éve van párom és ő is imádja szinte a családunk tagja ő nagyobb mókamester nálam is. Ő sem tekinti magát kevesebbnek.