Kész, azt hiszem itt a vég, lassan tönkremegyek. Bármilyen segítséget szívesen fogadok. Több lent. (? )

Kedves olvasók, ebben a kérdésben leírok az életemből egy szakaszt, és hozzá nem éppen pozitív történeteket, eseményeket, amik folyamatosan történnek a családi kereten belül, és úgy érzem nem igazán akar véget érni, én pedig lassan tönkremegyek benne. Lényege az egésznek, hogy úgy érzem, én nem igazán illek ebbe a családba, teljesen más embernek érzem magam mint amilyen a családom 100%-a. A legtöbb baj jelenleg anyámmal van. Konkrétan egy ember sincs itt akire hasonlítana az én felfogásom, világszemléletem, gondolkodás világom (már nincs...).

Szóval, az egész 2012-ben kezdődött, ez az év számomra a világvége volt. 2011-ben, 12 éves koromban a szüleim bejelentették, hogy válnak, emlékszem, már akkor nagyon összetörtem, fájlaltam az egészet. Szerettem apám, szerettem anyám, nem akartam egyik nélkül se élni, pláne nem egy idegennel, ha új párt találnak maguk mellé, hallani sem akartam ilyenről. Mindketten megígérték, hogy senkijük nem lesz többé soha. Volt egy szép házunk amiben éltem, nagyon szerettem, az volt az otthonom, nehezen szakadtam el tőle. Tudni kell rólam hogy akkoriban (talán még most is) nagyon ragaszkodó voltam, nem igazán akartam dolgoktól megválni. Aztán, az igazán (számomra) szörnyű dolgok csak ezután kezdődtek, és az egész 2012-es évem szörnyű dolgokról szólt teljes mértékben. De előtte még elmondom, az anyai részem egy nagyon lelkibeteg, önfejű, büszke, makacs emberekből állt. Anyám, nagyanyám leginkább. Az apai részemet nagyon szidták, sose igen kedvelte egymást a 2 család. Pedig apám nem volt egy rossz ember, meg senki se az az apai részemről, csak nem ismerték őket eléggé, és pontosan ezért félreismerték apámat (őt szidták a legjobban). Visszatérve tehát, elkezdődtek történni a rosszabbnál rosszabb dolgok. Az anyai részlegem rám meg az öcsémre nagyon rámállt, és minden erőjükön azon voltak, hogy minél jobban apám ellen hangoljon minket. Mosták a fejünket mindenféle hazugsággal, nem álltak le. Ennek az lett a vége hogy fogtam magam, és elköltöztem apámékhoz, anyáméknak sikerült engem magukra haragítani, dühös és mérges voltam rájuk, mert szinte a teljes apai részlegemtől eltiltottak, még meg is fenyegettek, hogy mi mindent kapok majd büntetésül ha bármelyikkel is találkozni merek. Nekem ebből elegem lett, elköltöztem. Öcsém velük maradt. Éltem ott egy darabig, aztán elkezdtek hiányozni anyámék is, függetlenül ettől. Mind 2 szülőmmel akartam élni, a régi életünket akartam, nem tudtam elviselni ezt a helyzetet. Aztán egyik nap öcsémtől kaptam egy hívást, és közölte hogy meghalt az anyai nagyapám. Itt omlott össze bennem egy világ, az utolsó értelmes ember volt az anyai családomba, és aki figyelembe vett, és ahol tudott segített, és megértette a dolgaimat, mondanivalóimat, helyzeteimet, egyúttal az első és utolsó akire a legjobban hasonlítottam. Engem ott az apai részem vigasztalt, próbáltak nem hagyni szomorú hangulatban, ilyesmik. De anyámék, hát mit is mondjak... hogy miképp kezelték a dolgokat innentől fogva, áhh... nem tudok mit mondani... felhívtam anyám, próbáltam vigasztalni, de mindenbe belekötött, és minél jobban azon volt, hogy utáljam magam, és minél jobban érezzem magam hibásnak ebbe az egészbe, hogy elmentem, és hagytam meghalni a nagyapám (a nagyapám hirtelen szívhalált halt egy buszállomáson), hogy milyen undorító gyerek vagyok hogy milyen szívtelen vagyok, és hogy semmi nem érdekel meg már mit tudom én mikkel bombázott... a lényeg, neki az okozta a legjobb örömet, hogy én a lehető legrosszabbul érezzem magam. Ezt sikerült is elérnie, gusztustalan volt, szörnyű volt. Persze gyerekként én semmit nem láttam át. Aztán elmentem nagyapám hamvasztására, és ott sikerült mindenkivel találkoznom, anyámmal is, és azután valahogyan ismét beszélő viszonyba lettem vele, és volt egy tehetségkutató, amin akkor indultam volna, kaptam anyámtól egy hívást és azt mondta segít felkészíteni, ha visszaköltözöm hozzá. Ez így is lett, de a tehetségkutatóból persze semmi nem lett... Majd kezdetét vette egy újabb korszak. Anyámnak sikerült elrendeltetnie a bíróval, hogy ő legyen nekem és az öcsémnek a gyámunk, de mit is mondjak, egyáltalán nem jártam jól vele... sikerült engem manipulálnia a hazugságaival hosszú időkön át. Hagytam magam manipulálni és hittem nekik, mert sajnáltam őket, segíteni akartam rajtuk a nagyapám halála révén. Leköltöztetett engem magával Pestről, tőle vagy 130 km-re egy Győr környéki faluba, ez abból a szemszögből is hiba volt, hogy akkor én zenészként el tudtam volna indítani egy kisebb karriert, nekikezdhettem volna. De nem így lett, pontosan ezért. Anyám persze ezt is figyelmen kívül hagyta. Összevesztem apámékkal, mert hittem anyám hazugságainak, és szűklátókörűvé váltam, csak úgy mint anyám, meg az ő anyja, ahogyan a mai napig is azok. Elkezdtem élni az életem ebbe a faluba, Győrbe jártam suliba, és egyúttal elkezdtem anyám gondolkodása, nevelése szerint élni. Persze sehogy se mentek jól a dolgok se a suliba, se alapból a közéletbe. Az emberek utáltak engem, nem értettem miért, volt hogy megsértettem embereket a semmiből, és ha történt is ilyen, észre se vettem hogy sértés volt, és még csak bocsánatot se kértem, hatalmas volt a büszkeségem. Úgy éreztem, ezzel csak beadom a derekam, és hagyom hogy felülkerekedjenek rajtam. Beszélhetnék még sok más dologról is, hogy mik nem mentek jól akkoriban. Hozzátenném, hogy akkor engem a válás miatt mindenféle pszichológushoz, meg mediátorhoz meg mindenféléhez küldtek engem, nekem meg ez csak több kárt tett mint jót, ezt persze sem apám, sem anyám nem fogta fel... Ráadásul ekkor a macskám is elvesztettem, számomra sokat jelentett, hiszem az előző, jobb korszakomból maradt meg, akkor már 4. éve. Ez már sok volt nekem 13 évesen, egy ronda de még (akkor) mindig folyamatban lévő válás, a körülmények, a nem környezetembe illő emberek, a nagyapám halála... Apámmal persze bármekkora vita után nem sokkal beszélő viszonyba lettünk mindig. Sokat veszekedtem vele, mert tévhitben éltem, de még így is jóban voltunk. Nem mondom hogy apám egy hű de nagy isten, hiszen ahogy azt az elején leírtam, már egy ember sincs aki illő lenne a környezetembe. Apámnak is vannak igen nagy hülyeségei, párat hamarosan megtudtok... :) Tehát visszatérve, ja. Egyáltalán nem mondhatom el hogy jól jártam volna anyámmal. Azt akarta hogy olyan legyek amilyen ő akarja hogy legyek, aki meg ÉN vagyok, azt nem igazán akarta elfogadni mint személyiség. Persze az önvágy, a szabadság, az igazság érzet, a düh és a sérelmek atom módra tomboltak bennem, és persze ennek az lett a vége hogy szép lassan, olyan 14 éves koromra már független lettem, azt csinálhattam amit akartam. Nem volt megszabva hogy mikor kelljen hazamennem, a sulizás is már csak annyira volt kötelező itthon hogy menjek át, anyám már nem igazán tudott velem mit kezdeni. Hogy ezt miképp értem el anyámnál, hát, bár nem a legszebben, de így vagy úgy el akartam érni, hisz egyáltalán nem tudtam volna soha se úgy élni ahogyan azt anyám elképzelte volna. A válás lassan végetért, úgy éreztem, most talán innentől nyugi van, rendeződnek a dolgok. Persze még ekkor is nehezen kezeltem a dolgokat, a rossz, anyám féle korszakom közel sem ért véget. Apámékra továbbra is haragudtam a tévhit miatt... Aztán anyám elkezdett engem egyre jobban figyelmen kívül hagyni, elkezdett önzősödni, gusztustalan, embertelenül viselkedni, és elkezdtek kiderülni dolgok anyámmal kapcsolatban. Amikor magához vett minket a válás elején, ígért ezt azt, pl. havi 100e forintos tartásdíjat, pénzt, jóéletet, mindenfélét tejjel mézzel. Aztán kiderült, csak azért harcolt foggal körömmel hogy ő kapja a gyámot, mert csakis a tartásdíj miatt, a mai napig egy nagy lóf***t nem kapunk belőle a kötelező ránk vonatkozó befizetéseinken kívül, a nő havonta összesen már kap vagy 300e forintot, és mind magára költi, vagy elrakja magának. Apámnak is elég jó keresete van, 3-4 kiló havonta van, egy darabig adott is pénzt NEKEM, de aztán nem, többek közt emiatt is veszekedtem vele, ezt bővebben később megtudjátok. Szóval, ez az anyám féle "rossz" korszakom tartott 2015 nyaráig, amikor is felhívott apám egyik nap, csak a szokásost akarta megkérdezni, mi van velem stb. , de végül veszekedés lett a vége. Persze, a pénzezés miatt, hiszen gyakorlatilag ő volt az egyetlen ember, akire anyagilag egy kicsit is számíthattam, vett nekem ezt azt, ajándékokat stb. , meg egy kis zsebpénzt, hogy azért mégse az legyen, hogy csak annyi van rám költve hogy életben maradjak de egyénként meg nincs semmim... Anyám csak néha néha adott nagyon kicsi pénzeket, pedig a mai napig van neki, azóta megint csak nem kevés... (hogy rohadna meg...). Szóval, veszekedés tört ki a telefonba, elmondtam neki, hogy hogy tehet ilyet a saját gyerekével stb. Erre azt mondta "fiam, ez lehet hogy így van, mert biztosan nem véletlen hogy ezt mondod. De arra emlékezz csak, hogy legtöbbször miért hívtál fel? Ha pénz kellett, akkor mindig hívtál, az utóbbi időkben csak azért nyüstöltél. De azért egyszer se hívtál fel, hogy összeüljünk egy ebédre, vagy valami.". Itt elakadt a szavam, azt kell mondjam, volt benne valami... Eltelt úgy 1 hét ezután, az alatt az 1 hét alatt elgondolkodtam pár dolgon, majd felhívtam apám, hogy nincs e kedve ebédelni egyet. Egyeztettünk, küldött pénzt, hogy feljussak, majd leültünk és átbeszéltünk pár dolgot. Ez nem egyszer ismétlődött meg, és ezen alkalmakkor elkezdtem apám gondolkodása, életfelfogása, világszemlélete felé nyitni. Hogy ennek mi lett a vége? Kéremszépen, apámnak ezzel sikerült egy örök életre tartó sz*rból véglegesen kihúznia, abból a sz*rból, amibe anyám, és az anyai nagyanyám örök életükre benn fognak maradni... Soha nem jönnek ki belőle, nem igazán értenek engem azóta sem, nem érnek fel engem sem ésszel, sem lélekben. Apám segített felfejlődnöm, megtanított kezelni problémákat, segített rendbekapni engem, és szépen lassan, de hála a segítségének kezdtek egyenesbe jönni a dolgok. 16 éves voltam ekkor. Látta hogy szükségem van erre arra, ezek után adott is pénzt úgy mindenre, ekkor anyámnál kezdtek már nagyon komoly problémák lenni. Volt hogy kaját nem adott, időkig nem volt meg a napi 3x való evés, volt hogy naponta csak 1x ettem egy tál kaját vacsorára, a pénz adás anyám részéről egyre csak ritkult, kezdtek nála higiénikus problémák is felmerülni... Egyre jobban figyelmen kívül hagyott engem. Persze erről is lehetne mesélni egy kicsit, ő nem mindig volt ilyen, időkig nagyon szeretett, meg rendes volt. Csak mikor kezdtem nagyobb gyerek lenni, ő még mindig úgy bánt velem mint egy 5 évessel, a haverjaim előtt ezzel volt hogy beégetett, nem igazán akarta felfogni hogy nekem ez nem jó. Ezért is volt hogy szégyeltem vele az utcára menni, rémciki volt az egész egyén úgy ahogy van. Elkezdtem vele ellenséges lenni, számomra felőle kedvező magatartást akartam nála elérni, nem láttam más választást. Kiharcoltam a függetlenségem, kicsit jött a kamasz kor is, és ő mindezt nagyon rosszul kezelte, nem így kellett volna. Volt hogy már rendőrséggel meg javítóintézettel fenyegetett, ezt alkalmazva egy új neveséli módszert. A korábban leírt "rossz" korszakomba ez is beletartozott. A "rossz" korszakom 12-16 éves koromig tartott. Szóval, anyám egyre rosszabb volt, már apám is felidegesítette magát azon hogy anyám hogy képes ennyire telibef*sni mindent. Anyám észrevette hogy kezdek rendbejönni, kezdek megtanulni elengedni dolgokat, ezt persze rendesen kihasználta... Annak ellenére hogy megígérte a váláskor, hogy soha nem lesz senkije, mégis megtette. Tudtam, hogy nem fog egyedül maradni egyikőjük sem, és apámnak is nemsokkal a válás után barátnője lett, de ő legalább azonnal elmondta és az igazat. De amit anyám csinált, hát az... az részemről megbocsájthatatlan... Szóval, bepasizott, ez annyira már nem is zavart, nekem mindössze annyi "kikötésem" volt a végére, hogy engem ne érintsen a dolog, vagyis ne költözzön az otthonomba senki, és én se költözök senki miatt. Ehhez képest anyám mit csinált? Idehazudta a pasit. Teljes mértékben lesz*rva engem. Hogy hogyan? Egyik nap hajnali 5-kor szól nekem hogy el kéne menjek aludni Pestre mert kolléganői jönnek hozzá egy éjszakára és szeretnének ellenni. Persze kijött? A pasi... Majd nemsokkal ezután kitaláltak egy kamusztorit hogy van egy ismerős akinek segíteni kéne talpraállni, és hozzánk költözne egy időre. Én alapból nem örültem ennek, hiszen ekkorra már csak az otthonom maradt az egyetlen olyan helynek ahol teljesen elereszthettem magam, nem kellett alkalmazkodnom senkihez, önmagam lehettem, kibontakozhattam. Úgy voltam vele, hogy jó, valameddig kibírom és azzal vigasztaltam magam, hogy nem tart örökké. Jó, hazamentem egyik nap, majd ideállított egy 23 éves pali. Na mondom biztosan rövid ideig fog itt lenni. Majd bejelenti a pasi hogy együtt vannak és örökké együtt akarnak élni. Hát, őszintén... Ennél gusztustalanabb nőszeméllyel mint anyám.. Soha az életbe nem találkoztam, bár ne ő lett volna az anyám, soha senkinek nem kívánok olyat mint amilyen ő. Immáron végleg el kéne nyomnom önmagam? Már az otthonomba sem bontakozhatok ki teljesen? Mert más közelébe képtelen vagyok, engem zavar de nagyon... A dobszerkómhoz lassan 2 hete nem ültem le mert itt van a pali. Márpedig zenész vagyok, ilyennek nem is szabadna történnie...

A palit nem zavarja semmi, csinálhatok itthon amit akarok, de engem zavar. Anyámat védi mindenben, anyám szemtelenebb és undorítóbb mind valaha, kész, vége. Ez már nekem tényleg sok. A családból szinte mindenki anyámnak kedvez, apám azt mondja nyeljem be mert nem tudok mit tenni, kész. Ez nekem már tényleg sok. Totálisan elegem van ebből a családból, 2012 óta szinte csak a gusztustalanságokat kapom, ha kaptam is jót, nagyon kevés volt. Egy volt jó, apám és a segítsége. Más aligha. Bármilyen segítséget elfogadok.