Tényleg annyira felháborító, amit mondtam?

Ez tényleg érzékeny téma, de szerintem nem felháborítóak a gondolataid.

Én is valahogy így gondolok a halálra. Veszítettem már el olyan embert, akit nagyon-nagyon szeretek, de próbálok nem sírni, és arra gondolni, hogy nincsen már, hanem próbálom valahogy "megtisztelni" az emlékét.

Nem kell nagy dolgokra gondolni: amikor lemegyek futni, amikor körülnézek, mielőtt átmegyek az úttesten, amikor nevetek, boldog vagyok, szép dolgokat gondolok magamról vagy másokról, akkor arra szoktam gondolni, hogy így olyan leszek, amilyennek ő szeretett látni - egészséges és boldog.

Próbálom nem a halált, hanem az életet ünnepelni. Visszaemlékezem a közös emlékeinkre, és nevetek, mert viccesek, és mert boldogok voltunk akkor. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem sírtam a temetésén, vagy utána, de igyekszem, hogy ne a szomorúsággal kössem össze az emlékét.

Olvasd el ezt a verset, szerintem tetszeni fog: [link]

Viszont az ismerőseidet is meg tudom érteni. Aki nem így gondol a halálra, akinek nem ez segít a gyász feldolgozásában, annak ez tényleg egy kegyetlen gondolat. Tudom, hogy ők kérdezték tőled, nem is hibáztatlak, csak ezt is bele akartam írni. Szerintem tartalékold ezeket a gondolataidat ezentúl -egy darabig biztosan - és inkább öleld meg a rokonaidat, vagy valami. Segíts nekik feldolgozni a gyászt, az ő saját eszközeikkel. Én is így szoktam a mi családunkban.

Részvétem, és remélem sikerül feloldani a konfliktusokat!