Jobb a felnőttkorod mint a gyerekkorod?

Hát, az attól függ.

Jobb volt gyerekként, mert voltak álmaim, és nyugodtan fantáziálhattam. Voltak reményeim és elképzeléseim, hogy mit csinálok majd másképpen, ha saját családom lesz, és ez utóbbi majdani bekövetkeztében egyetlen másodpercig sem kételkedtem. Elképzeltem, milyen lesz, ha saját pénzem lesz, és mit szerezhetek majd be magamnak, és nem lesz senki, aki számonkéri rajtam, mire költöttem. Nem lesz senki, aki terrorizálhat és verhet, ahogy anyám tette.

Aztán felnőve megtapasztaltam, nem ilyen egyszerű ez.

Családom nem lett, mert a gyermekkori elképzeléseimtől eltérően nem lettem vékony és szép, csak okos, jó emberismerő és lelkiismeretes. A fantáziáimat, általam kitalált történeteimet szégyellni és tagadni kell, és képmutatónak kell lenni, különben eltaposnak.

Viszont a munka jó. Tényleg a magam ura vagyok, nem ütnek meg, és - hála anyámnak - immunissá váltam a lelki terrorra. Nem fáj a hazugság sem. Rendes fizetésem van, amit akarok, megszerzem, és a függetlenségnek, annak, hogy rugalmas vagyok és nyitott, megvan a maga előnye és bája. Megtanultam beletörődni, hogy egyedül maradok, megtanultam szembenézni a hiányosságaimmal, és elfogadni magamat.

Felnőni fura dolog. El kell fogadni a változást, és meg kell találni az új szituációk szépségét. Ami nehéz, túl kell élni, hogy élvezhessem, ami szép. Barátságot kell kötni magammal, és örülni az életnek, mert csak ez az egy van belőle. Jó ez így, most, ahogy vagyok.

Sokkal jobb!!

Amíg gyerek voltam, nem láttam a valódi világot!

A mátrixban éltem kb...

nem!!

igazából alig várom h végelegyen az egésznek

21f

04-12 22:08-nak

Olyan fájdalmasan szomorkás a válaszodd, muszáj megkérdeznem:

Miért hiszed, hogy már nem lesz családod? Ha csak a szép embereknek volna párjuk, gyerekük, a legtöbb ember magányosan élne!

Hogyhogy a történeteidet szégyellned és tagadnod kell? Mi a foglalkozásod, hogy állandó képmutatásra vagy kényszerítve?