Tényleg csak egy álmodozó senki vagyok, egy púp a hátukon?

Sziasztok!

Csak le szeretném írni az életem dióhéjban és kíváncsi vagyok olyanok véleményére akik hajlandóak végig olvasni a leírtakat.

16 éves lány vagyok. Elit iskolában tanulok, nemzetkozi érettségim lesz, mindez az eszem miatt. A többiek kinéznek, mert nincs pénzem. A szüleim nem támogatnak, a testvéreim egy álmodozó pics*nak tartanak. Minden nap egy kínszenvedes, nem szeretek igy élni. A suliban mindenki csinos ruhákat hord, szépek, edzoterembe járnak, normális életük van. Ok bulizni, szórakozni járnak. Nekem meg barátaim sincsenek. Szórakozni, eljárni tilos. Hajat festeni, körmöt sötét árnyalatra festeni tilos. Terdnél rövidebb ruha tilos, ahogy a melyen dekoltalt is. Mobilinternet tilos. Nincs szuper drága órám, cipők, telefonom. Mindig arról ábrándozok, hogy milyen csinos leszek ha nekem is lesz ilyen meg ilyen ruhám. Hogy milyen jo lenne elmenni egy koncertre vagy uj haj szint kipróbálni. Mikor látok egy jo autót (Nissan, Jeep) mindig megemlítem hogy ilyet szeretnek ha nagy leszek, ezzel fogom a gyerekemet suliba vinni . Erre anyuek lehurrognak, hogy szálljak le a földre mert ilyenek sose lesz. Kulfoldi egyetemen fogok ösztöndíjat pályázni. Nemzetkozi érettségivel valószínűleg megkapom majd egyszer, az ész hatalom. De a szüleim ebben sem támogatnak. Azt mondjak hogy úgyse fogok kijutni, az az újgazdagok helye. Pedig folyékonyan beszelek angolul, olaszul es németül es kitűnő tanuló vagyok.

Imádok utazni. Be szeretnem utazni a világot. Es ha néha kifejtem a számon hogy en majd ide el fogok utazni a tesoim egyből mondjak hogy kussoljak mert sose jutok el oda. Mindenhol ki es le vagyok nézve. Elfáradtam. Érdemes meg továbbra is az álmaimert küzdeni?