Egy családban vagy mindegyik gyerek sikeres vagy egyik sem: mennyire gyakori ez?

Szerintem ez nem így van.

Legtöbb példát arra láttam eddig, hogy mindegyik gyerek teljesen más, mást tartanak fontosnak, teljesen eltérő utat járnak, és nagyon más a sikerük is. Sokszor látom a két végletet, egyik gyerek jól tanul, normális, nincsenek vele gondok, később sikeres lesz, másiknak semmi se jó, semmit sem akar csinálni, később gázos munkája lesz, ha egyáltalán hajlandó dolgozni.

Előre is bocsi, hosszú eszmefuttatás lesz.

Elsőként egy kérdés: mit tekintünk sikeresnek? A maradi megközelítést alkalmazzunk, ami szerint annál sikeresebb valaki, minél magasabb pozíciót ér el, és minél sikeresebben halmozza az anyagi javakat? Vagy inkább a személyközpontú megközelítést alkalmazzuk, és azt tekintjük sikeresnek, aki elégedett, boldog az életével, szereti amit csinál, és jól is végzi a munkáját? Sikeres-e az, aki a munkában törtet, de nem boldog? Lehetne ezt a kérdést hosszasan boncolgatni, pedig ez még csak a kérdésnek az értelmezése. :)

Az, hogy kinek hogy alakul az élete, mennyire motivált, milyen az értékrendje, jórészt otthonról, a szülőktől származik. Nem jelenti azt, hogy akit bénán nevelnek, az csak egy sikertelen lúzer lehet, mint ahogy ennek a fordítottja sem igaz. De azért lehet némi laza statisztikai összefüggést találni.

Pár példa: mi hárman vagyunk testvérek, ebből kettőnknek van diplomája, egyik testvéremnek meg szakmája. Mindhárman dolgozunk, bár jelentősen más utat jár(t)unk be. Én túl vagyok egy váltáson, amivel szerintem jócskán előbbre léptem, és valószínű, még egy hasonló horderejű váltás lesz az életemben, pedig már 30 fölött vagyok. Ettől nem érzem magam sikertelennek, a munkahelyemen az elvárt szintet jócskán túlteljesítem, és minden nagyképűség nélkül mondom, hogy mások is elismerik a hozzáértésemet. A keresetemen ez ugyan nem mutatkozik meg, de én mindig is azt vallottam, hogy a pénznél fontosabb, hogy élvezzem, amit csinálok, és jól érezzem magam ott, ahol vagyok. Egyik testvérem fizikai munkából él, heti 6 nap, napi 10 órát dolgozik egy maszeknál, és borzasztóan alul van fizetve. De szereti a munkáját, és jól érzi magát ott, és jól is végzi a dolgát. Másik testvérem diplomás, és bár egyetemistaként brillírozott (köztársasági ösztöndíj és társai), most borzasztóan elege van a munkájából, és még nem tudja, hogy hogyan tovább.

Ugynaz a két szülő, három különböző sors. Az viszont mindhármunkon meglátszik, hogy az értékrendünk középpontjában nem a pénz áll, illetve az, hogy a sorsunkat magunknak alakítjuk, és nem másoknak.

Unokatestvéreim szintén hárman vannak. Egyikük diplomás ember, a fél világot már bejárta, és egy elismert, sokoldalú személy. A másik kettő épp, hogy elvégezte a szakközepet, egyikük évet is ismételt, és mindketten betanított munkásként dolgoznak. Egyikük boldog, bár kicsapongó életet él, másikukat viszont a zsigerből jövő rosszindulat hajtja, és anyagi egzisztenciáját jórészt abból alapozta meg, amit a saját szüleitől lopott. Ismét három különböző életút, és három nagyon különböző értékrend.

Sorolhatnám még a példákat, tudok olyat is mondani, ahol szinte egymást másolják a testvérek, de olyat is tudnék, ahol minden tekintetben különböző pályát futottak be. Nyilván az ember élete, életrevalósága, értékrendje nagyban függ attól, hogy otthonról mit hoz, de függ az egyéni jellemzőktől és behatásoktól is.

11:52es kommentedhez:

Nagyon érdekes amit az első munkáddal kapcsolatban mondasz, középiskola alatt kezdtem el először dolgozni egy nyomdában és pont az ott kapott lenézés és megaláztatás ami megerősített abban, hogy felesleges törekednem, mert úgyis ezt fogom kapni. A testvérem pedig aki vezető lett a Mekiben szenvedett el hasonlót, de neki az jött le belőle (mint tapasztalatom szerint a legtöbb "normális" embernek), hogy "Ilyet sose akarok csinálni többet" és amikor összekerült a párjával középsuli után és meglett az értelme is, rögtön elkezdett tanulni munka mellett és raktári munkából tört fel irodába és feljebb néhány év alatt.

Nem szeretem azt a közhelyet, hogy ha párod lenne akkor minden megoldódna, de neki bejött.

A szülők nevelési módszerei befolyásolnak, de nem ennyin múlik csak, mennyire leszel sikeres.

Beléd nevelhetnek megfelelési kényszert, pánikot, szorongást... stb. De felnőttként már ha ezeket felismerted, könnyebben vagy nehezebben, de képes vagy változtatni. Valószínűleg egy önbizalommal teli ember, akit mindig bátorított a családja, hamarabb ér el sikereket, mint akinek le kell küzdenie a rossz beidegződéseit, de nem lehetetlen a siker egy hátránnyal indulónak sem.

Valaki olyan jól megfogalmazta ezt egy másik kérdésnél (ami szintén a szülők felelősségét firtatta a gyerekük életének alakulásában): azt írta, hogy az élet egy futóverseny, és akinek jó szülei vannak, azok felkészítik, edzenek vele, míg akinek sz*r szülei vannak, azok még pluszban súlyokat raknak a karjára, lábára, nyakára. Így is el kell indulni, amikor szól a startpisztoly, de senki sem fog vállon veregetni, hogy ahhoz képest, hogy x kilót cipelsz pluszban, egész jól haladsz.

Magam is azt tapasztalom egyébként, hogy azok hangoztatják főleg, hogy mindenki a maga szerencséjének kovácsa, akiknek minden megadatott az életben, és vastagon támogatták őket (ezt teljesen természetesnek is veszik, emiatt sokszor észre sem veszik, valamint el se tudják képzelni, milyen az, amikor nincs segítség); őrájuk szokott jellemző lenni ez a fajta fölényes biztonság.

És igen, az nem mindegy, hogy ami az egyik embernek adott, az a másiknak olyan napi küzdelem, ami akár minden energiáját fel is emészti, és így nem is marad másra, magasabb rendű, értelmesebb-értékesebb cselekvésekre ereje. És ezt így minden nap. A teher pedig, amit a szülei raktak rá, vele marad még akkor is, ha már nincs kapcsolat velük, akárhány évtized is telt már el. A szülei rakták rá, de ő viseli, az ő munkája valamit kezdeni vele.

Ezért szokott az ilyen emberek magánélete is csőd lenni, még ha anyagilag fel is kapaszkodnak: nem tudnak szeretni, mert képtelenek adni. Mert nincs miből. És olyan meg nem nagyon van, hogy valaki azt mondja nekik: én így is szeretlek, így is kellesz, segítek rajtad, megoldjuk együtt.

Olyan embert még nem is láttam, aki magától, teljesen egyedül, külső segítség nélkül ki tudott volna törni ebből. Egy testvér, egy barát, egy doktornő, de ha más nem, egy kutya, macska, nyúl vagy akár kiscsikó, de akkor is kell egyszerűen kívülről jövő energia. Mindenkinek a történetében ott van a külső segítség, akármennyire is hangoztatja, hogy de ő márpedig így meg úgy.

Persze ha szerencsések, és végül is kapnak megfelelő segítséget, idővel esetleg elérhetnek a jó háttérből indultak szintjére. Hát úgy évekkel, évtizedekkel később, mint ők. Az életüknek legalább a fele elvész.

Szerintem olyan szempontból gyakori, hogy kimutatott összefüggés van a családi háttér és a gyerek leendő fizetése között. Meg lehet nézni a statisztikákat, ez sajnos tény. Ilyen megközelítéssel valószínűleg gyakori, de ez nem azt jelenti, hogy az egyénnek ne legyen felelőssége. Egy béna gyereknek hiába tolsz mindent a segge alá, mert úgyis el fog bukni. Nem olyan egyszerű a vállalkozók élete, mint azt a legtöbben hiszik.

Ha neked annyira jó képességeid lennének, akkor összejönne valami. Írod, hogy többet tanultatok, mint ők, szóval gondolom a szüleid támogattak titeket ebben. Ha egy diplomás programozó és egy másik diplomás felsőfokú nyelvtudással nem jut egyről a kettőre, az nem a szülők hibája. Programozást tanulok én is és jóformán hetente árasztanak el levelekkel az egyetemen így nyár előtt, hogy hova menjek gyakornoknak... Egyes cégekhez kb egy logikai teszt után felvesznek akkora hiány van. Átlagos képességű elsősök dolgoznak már az első év után nyáron a szakmában, nehogy diplomával ne menjen... Bocsi, de igenis a ti hibátok, hogy betanított munkánál nem tudjátok többre vinni diplomával.