"Agyonnyom" a családom, mit tegyek?

Jelenleg Pesten élek, egyetemista lány vagyok.

Most már csak 2-3 hetente járok haza a családomhoz.

A gondom az, hogy nem tudok igazán függetlenedni. Effetíve nem telepszenek rám (tehát nem vagyok olyan rossz helyzetben, mint sokan mások), de lelkileg valahogy mégig "fogva tartanak". Az ok: nem történik velük semmi. De tényleg semmi. Anyám munkanélküli, állandóan itthon van. Apám beteg, ő se megy sehová, a TV-t nézi örökké. A bátyám depressziós, de nem kezelteti magát, ő is teljesen bezárkózik. Szeretnek engem, az a mindenük, ha hazamegyek, ezért állandóan azt kérdezik, mikor megyek már? Ha azt mondom, hogy ezen a héten nem érek rá, akkor szomorúak, ezt éreztetik is velem, nekem pedig lelkiismeret-furdalásom van.

Utálok itthon lenni, mert bár szeretem őket és hálás vagyok a támogatásukért, úgy érzem magam, mint egy siralomházban. Nem is nagyon tudok magammal mit kezdeni.

Egyszerre utálok otthon lenni, ugyanakkor kicsit bánt a lelkiismeretem is, és szeretnék rajtuk segíteni, de nem tudok.

Ez a hétköznapjaimban is gyakran eszembe jut, tehát valamilyen szinten befolyásolja az életem.

Hogyan érjem el, hogy a családi helyzet ne legyen rám befolyással? Próbálok nekik segíteni, beszélgetni velük, de én nem tehetem rendbe az ő életüket. Így viszont valamilyen szinten érzelmileg fogva tartanak, és nem érzem magam szabadnak.