Mi történt apámmal? Valóban félnem kell? Miért lett ilyen velem?

24 éves lány vagyok, borzasztóan összezavarodtam.

Szüleim elváltak, születésemtől édesanyám nevelt fel, apu csak látogatni járt. 12 éves koromtól hatalmas balhéink voltak, állandóan húzott, amikor tini lettem és nyiladozni próbáltam, mindig legyerekezett 15-16 éves korom körül, és persze az is voltam, de mint tininek, aki a szárnyait próbálgatja, ez nagyon fájt. Úgy érzem, picit kíméletesebb is lehetett volna. Pl. 16 éves koromban direkt gyerekjegyet kért nekem a buszon, kihangsúlyozva a gyereket, anyu szólt rá, hogy diákjegyet mondjon, és ne idegesítsen ezzel engem.

20 éves korom körül megváltozott szerencsére, és elismerte, hogy felnőttem. Annyira jólesett, fellélegeztem, hogy végre. Kezdett velem emberi hangon beszélni, és tisztelettel (!). Ez volt a legjobb. Megkérdezte a véleményemet, és amikor az udvarlóimról meséltem neki, aki azt mondta: lányom, ahhoz mész, akihez akarsz, én támogatlak, mert nem nekem kell vele élnem, hanem neked. Ne törődj azzal, ha vki nem tetszik nekem, ez a te életed.

Kimondhatatlanul jólesett ez nekem, és maximálisan kivívta az elismerő szeretetemet és tiszteletemet. Végre megnyugodtam, mert magamban elismertem, hogy neki volt igaza, eddig gyerek voltam, csak buta voltam és én képzeltem magam többnek, de amikor ténylegesen felnőttem, azt már elismeri és megadja azt a szabadságot, amire szükségem van.

Nagyon jó kapcsolatunk lett, bizalmasom is volt, anyuval éltünk nehéz időket, azokon a lelki bajokon is ő segített át részben, vihettem hozzá fiúkat, szerette mindegyiket, szövetségesem lett.

Viszont se kamaszkoromban, se azóta nem csináltam olyat szerintem, amivel szégyent hoztam volna rájuk és magamra. Soha nem cigiztem, sutyiban sem, nem drogoztam, nem akartam kipróbálni se, nem feküdtem le egy fiúval sem, a mai napig szűz vagyok, és amikor néha táncolni mentünk (bulizni nem jártam), arról mindig tudott valamelyikük (általában anyu, mert vele élek, de ő mindig referált apunak). Kitűnőre érettségiztem 6 évvel ezelőtt, azóta egyetemre járok (kisebb halasztással, de az más téma)

Nagyon megbíztam a mai napig apámban, amióta emberszámba vett. Ma viszont olyan dolog történt, ami nagyon megrázott vele kapcsolatban.

Jelenleg megint ezerrel társat keresek, mert nagyon vágyom saját családra, és van egy betegségem, ami miatt egyébként is minél hamarabb kellene szülnöm, ha még akarok gyereket. De ha nem lenne ez a betegségem, akkor is nagyon vágyom szerelemre, biztos kapcsolatra, házasságra.

Interneten válaszolt a felhívásomra egy olyan, aki tudom, hogy szóba se jöhet, és ezt meg is mondtam neki szépen. 48 éves, dupla annyi, mint én, viszont diplomás úriember. Internetről már nagyon sokkal találkoztam, de ezeket a találkozásokat hosszú beszélgetés előzi meg, sokkal anyu is beszél előtte, anyu jelenlétében találkozunk először, borzasztóan le van ellenőrizve minden. Nagyon sok volt ilyen, 20-30 is, nem tudom pontosan. Apám mindegyikkel kezet fogott, már amikor épp itt volt, amikor a srácok jöttek, mondta, hogy szívesen szórakoztatja is őket, ha közben ki kell mennem vagy más dolgom akad, de szívesen el is párolog, szóljak. Borzasztóan hálás voltam neki.

Ezért nem értem, hogy ilyen előzmények utána most mi ütött belé. Ez az ember 48 éves, de rengeteget beszélgettünk a neten és smsben. Lelki társak lettünk, mindketten nagyon sajnáltuk azt, hogy kb mindkettőnk ilyet keres, mint a másikunk, csak -az ő szavaival élve- elcsúsztunk az időben. Én a lánya lehetnék, túl fiatal vagyok hozzá. Így olyan lett nekem, mint egy kedves, öreg barát.

Amikor megkérdezte a biztonság kedvéért, hogy lehet-e majd köztünk kapcsolat, akkor nyíltam megmondtam neki, hogy nem, csak maximum barátság, akkor azt mondta, hogy jól van, és addig maradunk barátok, amíg nem talál magának párt, én ezt korrektnek éreztem. Elfogadta, minden rendben volt. Viszont ma szeretett volna eljönni engem meglocsolni (az ország másik részén lakik), és mondtam, hogy persze, jöjjön, hisz ha barátok vagyunk, néha azért találkozunk dumálni egyet élőben is.

Ma el is jött, és apám is itt volt. Apám viszont már a kapuban letámadott, ahogy engedtem be őt, hogy 48 éves, nem való hozzám, nem lehet köztünk semmi. Ez a hangnem azért meglepett engem, de megmondtam neki, hogy tudom, már rég meg is mondtam neki, ő meg tudomásul vette, és csak barátok vagyunk, mert rengeteget tudunk beszélgetni, és arra jó mindkettőnknek ez a barátság, hogy addig is legyen kihez szólni, amíg nem találunk párt magunknak.

Morgott apám, de bejött, bent elbeszélgetett szépen ezzel a férfival, ahogy eddig, semmi bajt nem láttam rajta. A férfi maximálisan úriember volt, tudta, hogy először ő jön hozzánk bemutatkozni, beilleszkedett a társaságba, semmi kifogás nem volt rá a családban senkitől (itt volt az egész család, és tudták, hogy csak barátok vagyunk a korkülönbség miatt). Olyan volt, mint amilyennek mutatta magát az msn-en, fiatal lelkű, abszolút nem 48 évesnek megfelelő a lelket, természetet mutatott, nem tudom megfogalmazni, de jóval fiatalabb volt a koránál lélekben és ezt mindenki egyöntetűen állította is. Elmondta, hogy tiszteletben tart engem, anyuval és apuval is letegeződtek.

Amikor délután elment, akkor meghívott engem a következő hétvégére magához, mintegy viszonzásul, illetve kicsit sétálni a Balaton körül, mert még sosem voltam volt (nagyon messze lakom tőle), és a vendéglátást is vissza akarja adni persze.

Apám először csak morgott, hogy miért megyek el (mondom, nem először voltam már a család előtti vizit után valakinél tisztességesen!! mert szűz vagyok és házasságig az is maradok), tehát ez meglepett. De amikor azt mondta, hogy akár meg is ölhet, azon megdöbbentem, hiszen látta, bemutatkoztak, össze is tegeződtek úgy, hogy apám ajánlotta fel neki, beszélgettek velősen mindenről (nem az időjárásról), vizit volt.

Utána bedurvult. Először felvetette, hogy anyám menjen velem (ez azért nem volt szokás nálunk, hogy még a baráti beszélgetéseken is ott figyeljen egy harmadik ember, egy kísérő engem), utána aztán, hogy anyám erre azt mondta, ő nem tolakszik, hadd menjek egyedül, azt mondta nekem, hogy az én életemet akkor fogom elrontani, amikor már ők nem élnek, addig nem engedi, és hogy akkor vagyok FELNŐTT (kihangsúlyozta), amikor már annyit keresek, hogy el tudom tartani a leendő gyerekeimet is, nemcsak magamat, és nem az anyám házában élek.

Ezen elsírtam magam, mert:

1. egész eddig a felnőttséggel piszkált, viszont 20 éves koromtól már el is ismert, pedig nem dolgoztam, és most ez jön vissza, ami kamaszként

2. mire annyit tudnék keresni egyedül, hogy még a tervezett gyerekeket is el tudnám tartani, addigra a mostani viszonylatokban kb 40-45 éves lennék, és addig se szabadon nem kereshetnék párt, se pedig felnőtt embernek se számítanék?

3. anyut nem zavarja, hogy itt lakom, sőt kifejezetten kérte, hogy ne menjek el tőle, mert ő is egyedül lenne akkor, én is magamnak egyedül, ő is magának egyedül, és mire lenne az jó, így meg legalább egyikünk sincs egyedül és segítünk is egymásnak

4. eddig azt ígérte, nem szól bele semmibe, most meg főleg nem értem, mert tudja, hogy csak barátok vagyunk

5. amíg apám él, addig mostmár végülis nem tehetek azt, amit akarok? értem ezalatt azt, hogy szabad pár-és barátválasztás

6. egyetemre járok mindeközben, és a leendő gyerekek hátterét amúgy is egy pár együtt szokta megteremteni, nem egy lány már jóelőre, ráadásul egyetem mellett, és akkor addig nem számítok felnőtt embernek? 40 éves koromig azt tegyem, amit ő akar a 40 éves "gyerekkel" (ezalatt nem azt értem, hogy a gyereke maradok mindig, mert persze, az maradok, hanem a gyerek szó konkrét értelmét, ahogy ő mondta ma). Eddig nem ezt mondta.

7. Szöget ütött a fejembe az is, hogy lehet, hogy tényleg megérzett vmit ezzel a férfival kapcsolatban? Eddig nagyon örültem neki, anyu most is örül, de most belémjött a félsz. Merjek elmenni, ha annyira félt apám, hogy inkább felrúg minden jó kapcsolatot, ami eddig volt köztünk?

Apám persze hazament, én maradtam itt a fájdalmammal magamnak. Az fáj, ahogyan ma bánt velem, és érzem, hogy haragszik rám, mert a telefont is lecsapta, ahogy felhívtam, nem kíván velem beszélni, pedig nem csináltam semmit, úgy érzem. Anyu se érti, csak annyit mond, hogy biztos félt, de miért van ez a pálfordulás? A látogatás is jól sikerült. A szavai nagyon bántanak, és nagyon fáj, az is, hogy korlátozni akar.

Itt most befejezem, mert nagyon hosszú és kusza lett a kétségbeesésem miatt, köszönöm annak, aki elolvasta mégis.