Aki szegény családban nőtt fel irigykedett arra aki jobb körülmények között élt?

Igen vagyis nem nagyon tudták,hogy szegény vagyok és eléggé idegesített mikor egyik megjegyezte,hogy sosincs nálad pénz meg miért nem jössz Meki be stb Meg amúgy is utálom ilyenekre szórni a pénzt főleg Mekire -_-

sose irigykedtem, de azt mai napig se szeretem, ha valaki a szülei pénzével kérkedik és lenéz mindenkit, akinek nála kevesebb jutott... feszítsen azzal, amit ő keres meg...

Szegények voltunk, bár anyukám mindent megtett, hogy ne szűkösködjünk. Soha nem voltam irigy másokra. Viszont azt én is a mai napig rühellem, ha valakit a szegénysége miatt néznek le.

Én egy 4 szobás panelben nőttem fel anyámmal, aki a másik 3 szobát kiadta, mert nem volt kedve elmenni dolgozni. Én csak annyiban irigyeltem másokat, hogy nyugodtan tudtak elmenni wc-re, fürdeni, saját szobáról álmodni sem akartam, elég lett volna, ha nem kell relatíve idegeneket kerülgetni.

Sose irigykedtem, pedig az osztályban mi álltunk talán a legrosszabbul anyagilag, egy időben (amikor a szüleim építkeztek) előfordult, hogy hónap uttsó napjaiban nem volt ebéd, még a kenyérrel is spórolni kellett (meg úgy általában mindennel.) Szerettek az osztálytársaim, mert mindenkinek segítettem (én voltam messze a legjobb tanuló), jókat vihogtunk, beszélgettünk, sokszor meghívtak lyukasórában egy fagyira. Szerencsére a divat, a ruhák, a smink, műköröm, egyéb hülyeségek sose érdekeltek. Most se festem magam, butikba is nagy ritkán megyek, főleg a munkahelyi dress code miatt, amúgy vidáman elvagyok farmerben vagy miniszoknyában egy pólóval vagy blúzzal.

Voltam párszor irigy, főleg, mikor az osztálytársaim mindenféle finomságot vehettek a büfében, én meg a kis párizsis szendvicsemet majszolgattam szünetekben. A csóróságom miatt le is voltam nézve és még ki is röhögtek, mikor a turkálóból guberált lepedőnek kinéző ünneplő blúzt engedhettük meg csak magunknak. Szóval igen, kamaszkoromban sokszor kérdeztem magamtól, nekik miért van, nekem meg miért nincs. Ma már persze hálás vagyok azért, hogy még így is sok mindent kaptam a szüleimtől a lehetőségeikhez mérten. Teszek azért, hogy nekem és majd később a gyerekemnek is jobb legyen.

Én sosem irigykedtem, gyerekkánt kb. egyáltalán nem érdekelt, hogy valakinek nagyobb a lakása, egy gyerek ezzel nem foglalkozik, a drága játékokra se kattantam rá. Igazából mire érdekelni kezdett a pénz, nagyjából 16 évesen, addigra már megkerestem magamnak.

Egy volt osztálytársamat bántották mindig, hogy márkátlan ruhái vannak, vagy nem tud a büfében menő szendvicseket venni magának, hogy nem volt még a Balatonon se stb..Anyukám sokszor csomagolt +1 szendvicset, hogy neki adjam, mert volt, hogy nem hozott kaját suliba, vagy neki adtam a régi téli kabátomat stb. Ők tényleg szerényen éltek. Volt, hogy az osztálykirándulásra se tudták befizetni a szülei, az osztály dobta össze neki. A másik évfolyamba járt az unokatestvére. Nekik jól ment. Állandóan szekálta, meg azt mondta, hogy a szülei vele rettegették, hogy olyan szegény lesz mint ő, ha nem tanul. Azóta felnőttek vagyunk. A vége az lett, hogy kitűnő tanulóként végigjárta a gimit. 16 éves korától dolgozott árúfeltöltőként, földet lapátolt stb. suli mellett és nyelvtanárhoz járt (a szülei nem engedhették volna ezt meg anyagilag), én is sokat segítettem neki a nyelvekkel, persze én ingyen, barátságból. Majd lediplomázott és jelenleg Németországban keresi hülyére magát. Soha senkiben nem láttam még ennyi alázatot és akaraterőt.