Velem van a baj? Tényleg nem tudok normálisan gyászolni?

Ne foglalkozz velük, éld a saját kis életed nyugodtan, kezeld a lelkedet, az érzéseidet ahogy neked jól esik. Magasról tegyél az ilyenekre. Bocsáss meg, hogy ilyen helyzetben, ráadásul a családodra írom ezt, de emberileg az igazság annyi: rettenetes álszent, önsajnáltató, buta emberek. Mindig rossz egy ember halála, de egy idős embernek ez sajnos természetes. Mi a fenéért kötelező ezért háborogni, mindenhol sajnáltatni magunk, mintha mi lennénk a fájdalmas szűzanya? És még pióca módjára ráakadni valakire, aki a maga módján, és teszem hozzá kultúráltan gyászol.

Ugyanis jobb, ha tudod, és nekik se ártana kicsit kinyitni a szemüket, kifejezetten undorító dolog a túlzott gyász. És itt nem arra gondolok, hogy ha valaki érzékenyebb, sokat sír. Hanem ez a nem megyek dolgozni, jajongok az egész világba, ezek már műkönnyeker is hullatnak (minden rossz szándék nélkül mondom), mindenhol feketét hordok stb. Ez az önsajnáltató magamutogatás netovábbja. Kérem senki ne haragudjon meg, de ez az igazság. Magyarul ne törődj Velük.

Nem írtad meg, hogy mennyi idős vagy, fiataloknál, kamaszoknál ez egy gyakori jelenség.

De bármennyi idős is vagy, rosszul semmiképp ne érezd magad azért, mert nem látványosan gyászolsz! Előttem már mások is rámutattak, hogy a világ iszonyú képmutató, szinte társadalmi elvárás lett, hogy járj feketében, ülj otthon a sötét szobában, zokogd tele a világot, hogy neked mennyire fáj, Mindezt természetesen úgy, hogy az arcodon ott legyen a világfájdalom a nap 24 órájában. Na ez aztán minden, csak nem őszinte gyász. Három hete vesztettem el édesapámat, Esténként itthon zokogok, de Napközben rajtam srm látszik semmi. Úgy gondolom, nem veled van a baj, hanem a világgal. A gyászod nem tartozik másra, hiszen az elhunytért gyászolsz, nem a környezetedért.