Szerintetek létezik olyan, hogy az anya nem bírja elengedni gyermekét, görcsösen kapaszkodik belé, mert így nem kell szembesülnie saját életével? Mit gondoltok a legdurvább esetben betegséggel való zsarolásról? Hogy lehet ebből kilépni?

Ne is mondjátok. Ugyan én még csak 19 éves vagyok, de már erősen kezdem érezni ezeket a dolgokat. Nekem jó kapcsolatom van anyukámmal és nem is érzem ezt a dolgot. Viszont a barátom, akivel lassan már 4 éve vagyok együtt, a kezdetektől azt mondja, hogy anyám hogy rám van tapadva. Persze én nem éreztem, de lassacskán én is érzem, hogy valami nincs rendben. Borzalmasan félt engem, a hétvégéket általában a barátommal töltöm, szombaton megyek el itthonról (5 km-re) és vasárnap este jövök haza. Szombat este írogat msn-en, ha be van kapcsolva a gépem, vasárnap délelőtt felhív. Totál KO! Szeretem őt nagyon, de néha már kicsit sok. Persze nem azt mondom, hogy ne hívjon fel soha, vagy ha aggódik értem, de mikor nem csinálok semmit, mert tudja, hogy sehova nem megyek, max. a szoba-wc-konyha háromszögben mozgok.

A párom már évek óta rágja a fülem, hogy velem akar lakni, persze ez egyenlőre nem megoldható anyagi okokból, mivel mindketten tanulunk. Annak meg egyikünk se látja értelmét, hogy én hozzá költözzek, vagy ő ide költözzön. Már előre parázok, mi lesz ha elköltözök. Szegénykém, mármint anyám, teljesen ki fog akadni, mivel egyedül van, se férje, se párja. Szinte nincs is szívem egyedül hagyni, de tudom, hogy ha mindig anyámat helyezem magam elé, akkor pont úgy fogok járni, mint ő a sajátjával... Mondjuk ő legalább bevallja, meg tud róla, nem tudat alatt csinálja. De az a baj, hogy én is sajnálom őt. De ha őt nem "pattintom" kicsit, akkor engem fog mindenki pattintani. Szóval elég kilátástalan a dolog. Nekem egyenlőre a fokozatos leépítés jött be. NO veszekedés, csak egyre fokozatosabban függetlenedés. Nem tudom ti hogy vagytok vele...