Hogy vészeljem át a költözést?

A párom évek óta azért tanul, hogy jobb állást találjon. Most végre felvették egy külföldi céghez kezdőként, 4 órányira innen fog dolgozni, pár héten belül költözni kell. Eddig együtt éltünk az én családommal, átjártunk a határon dolgozni, szóval eddig is jól kerestünk, csak nem a szakmánkban dolgoztunk, hanem egy elég alja helyen, ami sokszor nagyon stresszes volt. Egy helyen dolgoztunk, egy beosztásban, együtt tudtunk dolgozni járni, így nagyon sok időt töltöttünk együtt. Én egy háromnegyed éve vagyok annál a cégnél, már épp kezdtem megszokni, erre most a páromat követve felmondtam én is. Viszont annyira félek az újtól, nem merek belevágni.

A páromnak valamennyivel könnyebb a költözés, egyrészt ő már így is rég elköltözött a családjától, nem fogja megszenvedni, ha 2 hétig nem beszél a szüleivel vagy a testvérével, mint én. Én eddig majdnem minden nap szinte mindent megbeszéltem a családommal, a szabadidőmben sokat voltam velük (bár sokat is veszekszünk), nem unatkoztam szinte sosem. Ideiglenesen nálunk laknak a testvéremék is a babájukkal, úgyhogy mindig történt valami a házban, még ha nem is mindig csak jó. A párom viszont jobban elvan egyedül is. Ő most boldog, hogy végre van fejlődési lehetősége, akárhol is legyen az. Én viszont kétkedve megyek el innen, sok fájdalommal. Tudom, hogy a párom egy jobb helyre kerül, de azt is sejtem, hogy nekem ezentúl nehezebb lesz. Nem lesz társaságom, nem lesz ott a családom, ha problémám lesz, nem segít senki (eddig is megoldottunk mindent egyedül, de maga a tudat...), és én még nem állok úgy, hogy jó állást találjak, úgyhogy végezhetek megint alja munkát, csak ezentúl nem heti 20 órában, hanem 40-ben, hogy fenn tudjuk tartani a kinti méregdrága albérletet (a párom nem sokkal fog többet keresni, mint most). Ráadásul ott majd nem magyarokkal végezhetem a bizonyos alja munkát, hanem kínaiakkal, afrikaiakkal (jártam már 1-2x a városban és dugig van velük, míg itthon a határ mellett szinte csak magyarokkal dolgoztunk). A kocsimmal sem tudom mi legyen, magyar rendszámmal sokáig ott nem járhatok vele, eladni nem akarom... 2 kocsink van, az egyiktől így is meg kell válnunk. A cicánkkal sem tudom, mi lesz így. 4 órányira van a város, 300 km, egy idegen helyen, külföldön... kicsit úgy érzem, túl nagy fordulat ez így hirtelen. 1 éve el akart a párom költözni 150 km-re innen egy másik magyar városba, lefoglalóztuk a lakást, de én meggondoltam magam és sírva kikönyörögtem, hogy ne menjünk. Nem bírtam itthagyni az otthonomat, előre hiányoztak a bútoraim, a szobám, a család. Most nem lehetek ilyen önző, a párom karrierjéről van szó.

A páromnak egyébként ebben a külföldi városban élnek rokonai, így neki ezért sem lesz annyira ijesztő a helyzet. Rokonok mellett, egy jó állással, végre megszabadulva a családomtól (:D), folyamatos fejlődési lehetőséggel. Én viszont ottleszek egyedül, a párom egész nap az irodában lesz, végezhetem ugyanazt a munkát, mint itthon, csak mikor hazaérek, senki nem fog várni egy teljesen idegen helyen. Még csak az sem valószínű, hogy egy időben fogunk tudni dolgozni, sőt, esélyesebb a váltott "műszak" (ő napközben, én este), így főleg állandóan egyedül leszek.

Hogy éljem túl ezt az egészet? Hogy lehet felfogni, hogy soha többé nem fogok a szeretett szobámban aludni, nem sétálhatok az udvaron, nem játszhat a cicám a szomszéd cicáival, nem ehetek a kedvenc éttermeimben, nem láthatom többé a kedvenc tv műsoraim?