Akik egyedül, család nélkül élnek! Mennyire változtatott meg a magányos élet?

Ez érdekes kérdés, mert mindig családban képzeltem el a jövőm hogy majd megnősülök és lesz fiam és lányom és együtt éljük le az életünket szeretetben és tiszteletben a feleségemmel.

Hát, abszolút nem így lett. Se asszony, se család és már picit túl a negyvenen szomorú hiszen lételemem lett volna mindez de már valahogy úgy érzem nem is érdekel. Sőt, talán menekülök már a társasági élettől, ilyesmi pedig nem ilyen voltam.

Nekem nagy családom van, mégis magányos vagyok. Kb 50 főböl álló széles rokonságom van, mégis odáig jutottam önhibámon kívül, hogy a gyerekem a férjem maradt meg nekem, de ők is introvertáltak, főleg a férjem szóval ismerem a társas magányt.

Én évtizedekig ellenkeztem a távoli családommal amiért elhanyagolnak, de most már annyira megromlott a viszony, hogy már én nem akarok többé velük foglalkozni.

Emiatt olyan szinten egyedül érzem magam, hogy ha elmegyek boltba hebegek, ha jön hozzám nagy ritkán valaki akkor alig tudok beszélni, szociálisan be vagyok szűkülve. Engem zavar ez az állapot, imádnám a nagy nyüzsgő családot, az életvidám haverokat, akiknek fontos vagyok de sajnos ilyen az élet. Eddig nagyimmal 2 naponta beszélgettünk nagyon szerettem legalább járt a szám, de ő is öregszik és már nincs igénye a telefonálásra. Időbe telt amíg elfogadtam ezt az egészet. Most már ott tartok, hogy szeretek otthon lenni, nem is nagyon mozdulok ki, szociális szorongásom van, amint elkezdenek bámulni én ideges leszek. Nemrég voltam koncerten, ott jó volt, egyedül persze.

Megszoktam.