Akik egyedül, család nélkül élnek! Mennyire változtatott meg a magányos élet?

Én úgy vagyok ezzel,hogy olyan régen élek már egyedül,hogy nekem már a társaság túl unalmas.

Egyébként nem sajnáltatom magam,szeretek egyedül élni.

Viszont cinikus lettem a világgal szemben.

Minden vágyam az volt, hogy egyedül éljek, s járjam a saját utam. Eleget voltam már olyan közösségben, ami fojtogatott, nem tudtam semmit csinálni, saját önálló gondolataim sem voltak szinte. Mindég rettegtem kilépni a szobámból, ami csak 16 éves koromtól volt, így azelőtt még el sem tudtam bújni sehová.

Tehát, megláttam, hogy én alkalmatlan vagyok a társasági életre, se család, se társ, se senki, mert nem bírok elviselni másokat és őket sem erőltetem, hogy elviseljenek engem.

Nyugodt vagyok, kiegyensúlyozott, boldog.

Én mondjuk akkor lennék igazán boldog, ha nem is kellene emberekkel találkoznom, vagy legalább egy pár kilométeres körzetben nem lenne rajtam kívül senki.

Amúgy is azt vettem észre, hogy egyre kevésbé tudok kapcsolatokat kialakítani, a régi barátságaim megszűntek, újak egyszerűen nincsenek, barátok se, barátnő főleg nem. Ráadásul elértem olyan szintre, hogy nem is próbálkozom, egyszerűen nem megy az ismerkedés. A közösségi dolgokban sem voltam jó soha, tipikus társaságromboló hatásom volt.

Ráadásul otthonülős vagyok, nem járok bulizni, nem járok közösségekbe, nem hívnak sehova, bármit csinálok azt egyedül teszem. Nincsenek ütős sztorijaim, nincsenek élményeim amit mesélhetnék.

De sokszor még egy szimpla bolti vásárlásnál is bénázok, zavarban vagyok, átlag helyzetekben is képes vagyok blokkolni, rosszul reagálni.

Korábban zavart ha másokat boldognak láttam, meg kézen fogva sétáltak, vagy haverokkal eljártak, és belül irigykedtem hogy ez nekem nem jut, de 26 évesen kezdem túltenni magam ezen, és keresni inkább a dolgokat, amiket egyedül is élvezhetek.

Például alig használok facebookot, nem posztolok semmit, nem beszélek senkivel, lassan már úgy vagyok, hogy az élményeim, tapasztalataim, gondolataim sem osztom meg mással, hanem elrendezem magamban és kész.

Bármennyire is próbáltam, nem tudtam beleszokni a társasági életbe, mindig kívülálló voltam, és ez folyamatosan csalódásként ért, így mára inkább csak kerülöm ezeket a helyzeteket, és az embereket.

És alapvetően boldogtalannak sem mondanám magam, elvagyok a saját kis "világomban" és nem is kérek többet.

Akárcsak 20:45-ös, leírta pontosan ugyanazt, amit én érzek.

Volt egy szép kapcsolatom, barátaim. Aztán az egyik barátnőm hátba döfött, és elvette - ha fizikailag nem is, de lelkileg igen - a páromat.

A szakítás óta nem beszélek velük, de nem is hiányoznak. Egyébként is inkább magamnak való vagyok, társaságban megfigyelő - ez sem tetszett senkinek, miért nem beszélek, miért ülök csendben, stb.

A bulik rég nem vonzanak, inkább előveszek egy könyvet, vagy megnézek egy filmet, mert bennük nem csalódhatok.

Időnként elmegyek a rokonokkal, vagy munkatársakkal kávézni, és ennyi, de nem is hiányzik több.

Vidám vagyok - sokkal kiegyensúlyozottabb, mint amikor még kapcsolatban éltem -, ám cinikus, néha pedig keserű. Szomorkodni nem szoktam, a múlton nem rágom magam, minek? A "mi lett volna, ha..." kérdéseket már rég nem teszem fel, nem érdekel, MOST van, és csak az számít.

Akarok majd egy fekete cicát, hogy ne legyek tökegyedül, de egyébként elvagyok, és nem tervezek családot.

Flörtök beleférnek, de még egyszer nem adom ki magam senkinek.

Privát üzenet kapcsán még eszembe jutott pár gondolat:

Nem önként választottam a magányt, hanem inkább csak alakult folyamatosan a rossz tapasztalatok miatt, és egyre inkább így éreztem természetesnek a dolgot, és hogy csak így tudok igazán magam lenni. Kicsit olyan, hogy ideig óráig próbálkozik az ember, akar változtatni, de előbb utóbb rájön, hogy ő nem olyan mint a többiek, és huzamosabb ideig úgysem tudja fenntartani a látszatot.

A legnagyobb gond, hogy az embereket is totál közönyösnek érzem magam felé, és nem vagyok képes kialakítani velük kapcsolatot. Meg egyszerűen annyira átláthatatlan számomra a viselkedésük, hogy folyamatosan csalódom.

Mondok pár példát:

Megismertem egy táborban egy csajt, eldumáltuk az egész estét, kötetlenül egy üveg bor mellett, jól éreztük magunkat, aztán másnap meg köszöntem neki, és kb vissza se köszönt, vagy olyan volt mintha kerülné a társaságom. És egyszerűen 2 szót nem tudtam vele váltani többet, meg full idegenként kezelt, mintha ott sem lennék.

Ugyanez volt egy másiknál is, néha ha egyedül voltam, akkor ő szólított meg, kereste a társaságom, kérdezte hogy smint vagyok, érdeklődött...aztán épp mentünk dolgunkra, akkor elköszönt hogy később folytatjuk. Később mikor odaköszöntem neki, vagy mondtam valamit, kb le se szarta csak ment tovább, mintha nem is hallana.

Vagy egy sráccal is összehaverkodtam legutóbb, volt közös témánk, igazából ő volt az aki jött és haverkodott, utána is mondta keressem meg facebookon, én megkerestem, aztán láttam hogy mindenkit visszajelölt a csapatból, csak engem nem...ezt sem tudtam mire vélni egyszerűen.

De dettó ugyanez van a régi haverokkal, ők ajánlják fel, hogy ha mennek ide-oda akkor menjek, meg majd hívnak, stb...aztán egyszer nem szóltak még hogy "hé gyere már mert megyünk".

És ezt untam meg igazán. Olyan mintha néznék egy jó sorozatot, lemegy 1 rész, várom a következőt, aztán bejelentik hogy csesszem meg, nem csinálnak több részt. És meguntam ezeket a felesleges köröket, hogy XY keresi a társaságom, aztán meg szarik a fejemre.

Régebben legalább az 4 szemközt beszélgetések működtek nekem, és mindig mondta mindenki, hogy 1 beszélgetés után is olyan mintha mindig is ismerősök lettünk volna, de manapság már ez sem megy. A társasági tevékenységek meg végképp nem.

Nem tudom kezelni egyszerűen a "szokásokat", ha hívnak is valahova, akkor sem tudom milyen ajándékot vigyek, mit illik, milyen árban, kell e egyáltalán, meg az egész beköszönés, elköszönés...Valahogy képtelen vagyok kezelni úgy mint mások.

De ezek mellett nem feltétlen érzem azt hogy a világ lenne szar, vagy minden ember elb..szott, hanem velem vannak gondok, mert mások simán kialakítanak kapcsolatokat, csak én vagyok ilyen elcseszett, hogy nem megy.

De azt sem mondom, hogy emiatt kimaradnék mindenből, mert próbálom helyettesíteni mással ami hiányzik. És magamat fejleszteni azokban amiben jó vagyok, élni a hobbijaimnak, kikapcsolódásnak. Attól hogy valaki egyedül van és "magányos" még nem jelenti azt, hogy teljesen tartalmatlan és sivár az élete. Tény hogy egy átlag "bulizós" ember számára unalmas lehetek, de számomra azért érdekes a világ.

Számomra is kérdéses volt mindig ez a dolog, én most készülök külön költözni. Igaz, nekem van párom (még egy barátkozósabb, bulizósabb korszakomban ismertem meg), de senki mással nem igazán tartom a kapcsolatot. A családommal élek még pár hétig, de hetekig van, hogy senki oda sem szól hozzám. Az igazság az, hogy ha szólnak, az is csak 2 okból törtéhet, vagy akarnak tőlem valamit, vagy vitatkozni akarnak valamin, én pedig ezekre már nem vagyok vevő. A családom undorító, taszító viselkedése miatt gyerekkorom óta befelé forduló vagyok, sosem volt sok barátom, ők is már mind lekoptak idővel. Munkahelyen is mindenhol feleslegesnek érzem maga, nem tudok beilleszkedni, pedig próbálok, érdeklődöm, beszélgetek, mindenkinek segíteni próbálok, de mintha átlépnének rajtam az emberek.

Ezek miatt is félek a költözéstől, a párom nagyon sokat dolgozik, alig van ideje rám, én pedig még jobban egyedül maradok, mint eddig. Ráadásul külföldre költözünk, ez is nehezíti a dolgot. Attól nem félek, hogy ha gyerekeim lesznek, velük kijövök-e, mert a párommal, a háziállataimmal és a rokon gyerekekkel is mindig mély kapcsolatot tudtam kialakítani. Inkább az fog szerintem zavarni, ha mindenki hirtelen majd elkezd keresni a gyerekek miatt, olyan is, akit sosem érdekeltem (pl. a családom), vagy hogy odajönnek majd emberek az utcán csak azért, mert de édes baba van a kezemben... ezeket nem fogom tudni higgadtan lereagálni (pláne a családom felé nem), ezektől tartok csak.