A gyerek van előbb vagy a házastárs?

Szia!

A mi családunk tipikusan "foltozott", több rétegben is. A párom első házasságából van két felnőtt, már családos gyerek, és öt unoka. A második házasságából hozott (szó szerint, ugyanis nem az anyukával, hanem velünk él) egy fiút. Nekem 3 fiam van. Tehát a két családos "gyerek" már külön, más városban él, a négy fiú pedig velünk. Már ők is nagykorúak, de még nem függetlenek, mind a négy egyetemista. Testvérként szeretik egymást első perctől kezdve. Én is úgy szeretem a férjem fiát, mint a sajátomat, nem érzek különbséget. Talán még picit jobban is kényeztetem, mert neki ez kimaradt, az anyukája más tipusú nő, nem kimondott anyatipus. Ez nem azt jelenti, hogy ne szeretné a fiát, csak más. A párom magáénak érzi az én gyerekeimet, büszke rájuk, mint a sajátjaira. Közösnek érezzüzük a srácokat.

Bennem (és szerintem a férjemben sem) nincs olyan érzés, hogy bárki fontosabb lenne, mint a másik. Az én lelkemben a család nem egy sor, amiben előbb van a párom, aztán a gyerekek, vagy megfordítva. Egyszerűen nincs sorrend, összetartozunk mind. Egy csapat vagyunk, mindenki mindenkihez kötődik. Ez így jó nekünk, boldogok vagyunk így.

Az én szüleim mások voltak. Ők valóban kitapinthatóan egymáshoz tartoztak, én csak úgy voltam. Mivel ők első sorban egymást szerették, gyerekként mindig családon kívülinek éreztem magam. Soha nem éreztem magam biztonságban. Mindig pontosan tudtam, hogy kettejük közé már nem férek be, soha nem lehetek semelyiknek annyira fontos, mint ők egymásnak. Ezt egy gyerek tudja, és ennél pocsékabb érzés nem sok van.

Tehát azt gondolom az a jó, ha senki nincs előbb. Egy sorban, egy csoportban jó lenni, az ad biztonságot és harmóniát.

Igen, az első két hozzászólónak igaza van abban, hogy nincs sorrend. De ez csak akkor igaz, ha nincs párkapcsolati konfliktus.

Nálunk viszont van. Ha nem is óriási, de azért van. Nekem van az előző házasságomból egy fiam, és van közös gyerekünk is. Férjem, hogy úgy mondjam, eléggé drasztikus nevelési elvek híve.

Férjemet anno nagyon-nagyon, egyszóval túlságosan elkényeztették (rossz értelemben: pl. a gyereknek nincsenek korlátok, mindent szabad = életképtelen, szocializálatlan gyerek, akit mindenki utál, csak otthoni környezetben volt vidám kiskorban, viszont kamaszkortól, pedig már a szülei felé sem volt korlát (pl. megütötte őket...stb.)). Ennek a nevelésnek sokáig, sőt még a mai napig is érzi hátrányát. Neki felnőtt korban, a családi közegből kiszakadva kell/kellett megtanulnia, hogy viselkedjen, hogy ne legyen belőle hátránya.

Viszont úgy képzeli el, hogy az ő gyerekeit egészen másképp fogja nevelni. De szerintem átesett a ló túloldalára. Sokszor túl goromba velük. Pedig én is inkább a szigorúbb fajta szülő vagyok, de mégis másképp, szerintem sokkal következetesebben. Ő viszont hirtelen és rosszkor és durván büntet. Na ezekben a helyzetekben én a gyerek mellé kell álljak. Ők nem tudják apjuk (mostohaapjuk) viselkedésének okát, ők ilyenkor félnek tőle. Nem tudják magukat megvédeni, így ez az én feladatom. Sajnos...

1 szó, mint 100. Szerintem vannak olyan helyzetek, amikor előnyt élvez bizonyos helyzetekben a gyerek. Ott, ahol erre van szüksége.

Más élethelyzetekben, s más alkalmakkor akár nálunk is persze működik az, hogy minden családtagnak megvan a maga helye a családban, s nincs semmilyen sorrend. De ez néha változik.

Értelmetlen (itt) a kérdés: van, akinek egyik, van, akinek a másik a fontosabb. Az ilyen kérdések akkor fontosak, ha valakik össze akarják kötni az életüket olyan szinten, hogy abból gyerek is lehet: ekkor pl. tragédia, ha ebben, vagy más hasonló kérdésben egyet nem értő emberek kezdenek bele.

Társulni ugyanis csak közös célokért lehet eredményesen.

Ráadásul a gyerekimádó szülők egy része meg is kattan, amikor kirepül a 'gyerek' és nem tud magával mit kezdeni. A házastársak elvileg nem repülnek. Akkor melyik is lenne a fontosabb: az ideiglenes, vagy az állandó társ? (amellett, hogy egy gyerek nem alkalmas társnak, hiszen nagyon sokára lesz használható gondolata, véleménye)

Számomra érdekes volt az utolsó válasz. A férfiak szeretnének valaki számára elsők lenni, akit a nő (adott esetben) elsőként ment ki a tűzből, mondja a cikk.

Csakhogy az a férfi valamikor első volt az édesanyjának!

Amikor az embernek gyereke születik, sok minden változik ám!

Van egy olyan ősi ösztön, ami vészhelyzetben a gyermek védelmére ösztönzi a szülőt, akár a saját élete árán is. De nem ám csak az anyát, hanem az apát is!!!Amelyik férfi ezt máshogyan érzi, ot elég nagy a baj.

Ez nem tévesztendő össze a majomszeretettel, ami sajnos valóban tapasztalható néhány anya esetében.

Szerintem az egészséges szülői szeretet önfeláldozó, de nem a hülyeségig. Mellette a szülő képes élni a maga felnőtt életét, szeretni a társát. Meg tudja találni ösztönösen az egyensúlyt a védelemre szoruló, nevelést igénylő gyermeke, és a férfiként mellette élő társa között. Ez közös feladat, a család minden tagjának megvan a maga helye és szerepe, amelyek egymással nem cserélhetők fel, nem helyettesíthetők.

Én azt a férfit sajnálom, aki annyira önzővé nevelődött, hogy a gyerek elé helyezi magát. Neki az anya kezét fogva, támaszként kellene állnia a gyerek mellett, mert ez a természetes. Ha ehelyett a gyerek szerepét akarja átvenni, akkor nagyon nagy baj van. Akkor nem apa, nem erős támasz, hanem egy felnőni képtelen, önző kölyök.