Édesanyák, édesapák, szülők. Visszatekintve megbántátok-e, hogy gyermeket vállaltatok? Esetleg kívántátok azt, hogy csemetétek meg sem született volna?

Úristen milyen kérdés ez! Hát nem tudom ki az akinek ilyen eszébe jut! Szerintem ha valaki egyszer a kezébe tartja a gyerekét amikor még pici olyan szereleműbe esik hogy utána bármit is tesz a gyerek sosem bánja meg hogy megszülte!

Hú, erre én is kíváncsi vagyok!

Nekem a lányom az életem értelme! Amikor ránézek és látom hogy elégedett, akkor vele örülök. És ha bajban van, azonnal ott vagyok mellette és ő is mellettem.Soha nem bántam meg hogy gyermekem született. Még akkor sem amikor voltak időszakok, tinédzser évek és rettenetesen felbosszantott.Aki ilyenre gondol soha ne szüljön gyermeket!

Ha van olyan aki megis bánta-valami mentális betegsége lehet másra nem tudok gondolni-akkor sem fogja leírni mert kell hogy szégyellje magát!!!

En meg nem vagyok szulo, de ugy erzem hozza kell szolnom a kerdeshez, ugyanis en mint gyerek(most mar 28 eves), ugy erzem , hogy az apam szazszor megbanta, hogy megszulettem.Soha nem volt jo viszonyom az apammal, de miota edesanyam meghalt, azota csak egyre rosszabb lett a helyzet kozottunk.Soha nem kellett rolam gondoskodjon, egybol talpra alltam es ugy gondoskodtam rola 17 eves koromtol, mint ahogyan edesanyamtol tanultam.Suliba jartam, naponta 60 km-t ingaztam es a tanulas mellett vegeztem a hazi munkakat.Minden nap friss, meleg etelt kapott, tiszta ruhat stb.Erettsegi utan egybol munkaba alltam, hogy el tudjam tartani az apamat, mert neki akkor mar nem volt munkaja;amikor a baratommal osszekoltoztunk, arra kertem, hogy o koltozzon hozzank,hogy apamrol tudjak tovabbra is gondoskodni, mert neha inni is szokott es feltettem, nehogy baja essen.Megis, hogyha neha kiborultam, mindig azt vagta a fejemhez, hogy o engem felnevelt es koteles vagyok, hogy gondoskodjak rola es, hogy barcsak a fiucska szuletett volna meg, akit edesanyam elvesztett.Mostanaban meg azt vagja a fejemhez, hogy hazat kaptam es neki haszonelvezeti joga van, persze a hazat a nagyszuleim epitettek, o meg egy szeget sem utott el rajta.Mi javitjuk, bovitjuk, amiota ott lakunk.Ha valamit csinalunk a hazban, vagy veszunk valamit, latszik rajta, hogy nagyon irigy es egyaltalan nem orvend, hogy mi haladunk, pedig most is mindene megvan, el mint hal a vizben.A ferjem egy alldott jo ember, mindent megtesz, hogy ne erezzunk semmibe hianyt, folyton dolgozik es mellette a kertet is rendezi, mert a nyugdijas apamnak nincs ra ideje, megis apam egyfolytaban mocskolja.Kicsit hosszura nyujtottam, de az a lenyeg, hogy en ugy erzem, az apam utal engem es megbanta, hogy megszulettem.Most mar csak arra kellene valaszt kapnom hogy miert?Sajnos tole soha nem fogom megtudni, mert tagadja es azt mondja, hogy mi latjuk rosszul a dolgokat.Szeintem neha az agyaval is baj van, sajnos.

Én olyan házaspárt ismerek, akiknek nem lehetett gyerekük, örökbefogadtak egy fiút, aki tizenévesen minden vagyonukból kifirgatta, hitelekbe verte őket, aztán a pénzükből lelépett, nem is látták többet. Na, ők megbánták. És ha a sajátjuk is lett volna a gyerek, akkor is megbánták volna. Szerintem nagyon-nagyon szélsőséges esetben meg lehet bánni (pl. egy anyagyilkos gyerek esetén az apa joggal bánja), de ha ilyenről nincs szó, akkor egyértelműen a szűlőnél van a hiba, ha ilyet gondol.