Mi a véleményetek a "kétlakiságról"? Van itt olyan, aki velem együtt szintén nem bírja? (bővebben lent, bocs, ha kicsit hosszú. )

22 éves vagyok, a szüleim kb. 10 éves koromban vettek egy parasztházat egy szomszédos faluban. Egyébként városi panelban lakunk. Minden nyáron kiköltöztünk, amit én elég rosszul éltem meg, nem találkozhattam a barátaimmal, nem jöhettek át hozzám soha. Volt, hogy teljes nyarakat töltöttem egyedül, bezárva oda, mert nem engedtek sehová. A ruháim és egyéb dolgaim mindig két házban voltak, ami kellett volna, persze pont a másikban, olyankor könyörögnöm kellett, hogy elhozzák nekem (kulcsot nem kaptam soha, a költözködéskor be kellett és be kell majd most is szolgáltatni). Nem értettem, és nem értem most sem, miért nem elég egy otthon! Tudom, a szüleimnek ez a luxus, nem járnak szórakozni, moziba, barátokhoz, sehová. De engem kísért ez a ház. Nagyon nehezemre esett mindig elmondani bárkinek is, hogy két házunk van, valahogy szégyelltem. Ez még most is így van. Nincsen sok pénzünk, akkor sem volt olyan sok (vagyis nincsenek róla pontos fogalmaim). Mindenesetre szüleim elég olcsón jutottak a házhoz. Sokszor zavart az, hogy mindig azt hallottam itthon, hogy nincsen pénzünk, de közben felesleges dolgokra adtak ki nem kevés összegeket. Azt sem éreztem soha igazságosnak, hogy nekünk van két házunk, másoknak pedig egy sem. Sőt, én másik városban tanulok, albérletben laktam, testvérem másik városban dolgozik és él, szintén albérletben. De a lényeg a ház. Mindig nehezemre esik elmondani a létezését, mintha szégyen lenne, pedig tudom, hogy nem az, és lehetne ezt normálisan kezelni. Van még valaki ilyen helyzetben? Esetleg pszichológusok segítségét is várnám, hogyan tudnék megszabadulni ettől az érzéstől? Már most kiver a víz, ha arra gondolok, hogy közeledik a nyár, és újra kezdődik ez az egész, és "be kell vallanom" a barátomnak a falusi házunk létezését...