Ti a saját életeteket élitek?

Hát, részben. Mivel még a kamaszkoromban vagyok, nyilván nem teljesen, hiszen sokszor megmondják, mit kell tennem, és csak magam alatt vágnám a fát, ha esetleg nem tenném meg ezeket a dolgokat. Megmondja a biosz tanár, hogy tanuljak a témazáróra, ha nem teszem, egyes. Nem elég azt csinálnom, ami a szenvedélyem annak érdekében, hogy sikeres legyek. A fiatalság kiszolgáltatott, és ez bizony néha tényleg kellemetlen.

De úgy érzem, jó úton haladok az élet felé, ami majd tényleg (szinte) maximálisan olyan lesz, amilyet szeretnék.

Nagyjából igen :) A "nagyjából" csak azért, mert van még egy álmom, amit meg szeretnék valósítani, de erre törekszem éppen. Egyébként a munkámat imádom, a hobbijaim teret adnak az önkifejezésnek, és boldog vagyok a férjemmel.

A társadalmi elvárások meg a legkevésbé sem érdekelnek. Rengeteg mindent nem úgy csinálok, csinálunk, mint ahogy azt mások elvárnák, de már nem azért, kik mások, hogy belepofázzanak az én életembe/mi életünkbe?? Nekem kell boldognak és elégedettnek lennem, nem nekik. Nem vagyunk éppen hétköznapiak, de le is szarjuk ki mit gondol, nekünk így jó.

42 évesen már elértem arra a szintre, hogy úgy éljek ahogy nekem jó, és bevallom nem igazán érdekel, hogy ki mit gondol rólam.

Nyilván kiakasztó vagyok, mert motorozom, mert tetkóim vannak, mert bár húsis vagyok, de nem öltözöködöm zsákba. Mert mindig más színű a körmom (nincs műkörmöm, de imádom lakkozni) mert ezer féle bizú ékszerem van és váltogatva viselem őket. Mert néha úgy öltözöm, mint egy huszonéves.. De így érzem jól magam..

Apám csak a motorozás miatt aggódik, de senki a családból már rég nem mondják, hogy mik az elvárások.. Egyszer élünk, és az legyen teljes élet.