Az ilyen ember miért nyavalyog, hogy nincs senkije?

Tudom, hogy teljesen érdektelen kérdés, de eszembe jutott az exem, és kíváncsi vagyok, mit gondoltok. :)

Ő állandóan panaszkodott, hogy milyen egyedül van. Vicces, még akkor is, mikor együtt voltunk... Ahogy én észrevettem, az önbizalomhiány álarca alól nagyképűsködött. Úgy gondolta, azért van egyedül, mert ő sokkal érettebb és különlegesebb, mint a többi ember. Velős megfogalmazásban írt évszázados kliséket, majd panaszkodott, hogy ő nem tud írni. Állandóan azt szajkózta, hogy ronda és kövér, mégis állandóan csak magával törődött. Úgy gondolta, minden alól felmenti az, hogy ő beteg (mentálisan), így még csak meg sem próbált változtatni a rosszabb helyzeteken. Állandóan panaszkodott, fenyegetőzött, zsarolt érzelmileg. Ezért is nem mertem sokáig elhagyni, féltem, hogy öngyilkos lesz. Eltartott egy darabig, míg rájöttem, hogy ha megteszi, meg is érdemli... Úgy tett, mintha gyermekien őszinte lenne, mégis mindig mástól hallottam vissza a véleményeit. Hisztis, manipulatív, magát nagyon különlegesnek gondoló, "de ő nem tehet semmiről". És bár tagadja, hogy bármi baja is lenne, mégis elvárja, hogy ápolgassák.

Szerintetek normális? :D Az ilyen miért sír, hogy egyedül van? Elvégre az ő kezében van a változtatás kulcsa, nem? Ezzel csak azt éri el, hogy nagyon utálni fogják. Nálam is elérte. :) Nem értem az ilyen mentalitást.