Ti hogy bírjátok ki, hogy soha senkinek ne beszéljetek a gondjaitokról?

Szerintem az, hogy az ember beszél a problémáiról nem mártírkodás és nem is feltétlenül panaszkodás, ha nem egy órában taglalja azt. Nekem sokszor két mondatban összefoglalni is elég azt, ami nyomja a lelkemet és ezt általában tolerálják az emberek is. Azt én sem szeretem, ha valaki állandóan panaszkodik, mert egyszerűen nem hiszem el, hogy lehet úgy élni, hogy valaki mindig búvalb*szott már bocsánat. Én is jártam meg a poklot gyermek koromban úgy érzem, amikor hirtelen meglehetősen sokan meghaltak körülöttem, mások pedig elfordultak tőlem. Ekkora jöttem rá, hogy a panaszkodást tényleg nem viseli el senki hosszútávon, hiszen egy embernek, akinek állandóan erre van szüksége, csak lehúz a személyisége. Aki erre vágyik egy baráttól, az menjen inkább pszichológushoz. Attól hogy valami rossz, vagy fáj, még nem kell a másik nyakába zúdítani ezt olyan mélységekben, hogy ő is belerokkanjon. Én ezt tanultam a barátságaimból. Attól, hogy nem lelkizünk egésznap a problémáinkon a barátaimmal, még tudunk egymás gondjaiól és ott vagyunk egymás mellett, támogatjuk a másikat.

Ha pszichológushoz nem akarsz menni, akkor írd le. Nem könyvet, hanem pl. vezess blogot, ahova kiírhatod magadból a mindennapi problémáidat, amik éppen bántanak. Már ez is megkönnyebbülést fog hozni. Nem azért, mert mások lehet, hogy elolvassák, hanem mert kiírod magadból.

Lehet lepontozni, de nekem ez a véleményem.