Adnatok esélyt az orokbeado anyának hogy megismerjen?

Sok éve cipeli a terhét? Hahh, mindjárt megsajnálom.

Azt a terhet ki cipelte, hogy önhibámon kívül nem kellettem? A "nem akarás" terhe, a "feleslegesség", a "nem kellek" érzés kinek a lelkét nyomta?

Hát nem az övét.

Egy esélyt adnék neki magyarázatra, legalább tudnám, de ezen felül nem érdekelne a nyűgje.

Nekem egy anyám van, az, aki felnevelt.

Tiniként voltak ilyen romantikus ábrándjaim, hogy megkeresem, és (nem miatta, de a testvéreim miatt, mert az utánam következő gyerekei megtartotta) találkozok vele, de aztán ráébredtem, hogy ha ő eddig nem keresett, akkor én minek keressem? Ha kényszerítve is volt, annak már sok éve, lett volna esélye felvenni velem a kapcsolatot.

Most már túl kevés lenne, túl későn.

Nem nyílt volt. De ahogy én is ki tudtam deríteni, hogy ki ő, (pedig nem voltam nagykorú), úgy ő is pontosan ennyi utánajárással megtehette volna.

Nem tette.

Téma elásva. Nálam legalábbis. Jogom van úgy érezni, ahogy érzek, mert velem történt. Másnak is joga van úgy érezni, ahogy érez, ha vele történik.

Ez nem azt jelenti, hogy ezen pörgök 24/7-ben és hamut szórok a fejemre. Igazából nagyon ritkán jut az eszembe.

egyértelmű, jogod van úgy érezni ahogy érzel, viszont a te kezedben vannak bizonyos papírok, információk, ahonnét el tudtál indulni, hogy kiderítsd ki is ő... az ő "kezében" 2 dolog van: születési neved+születési dátumod... kész... ennyi... akárhova bemegy érdeklődni utánad, hogy mi lett a neved, hol laksz, kik lettek az örökbe fogadó szüleid, SEMMIT nem mondanak meg neki! zárt örökbe fogadás esetén a szülőanya nem tudja kideríteni, hol lakik és mi lett a gyermekének a neve.. ezek hiányában viszont képtelenség valakit megtalálni...

hidd el megértem az érzéseidet, bár én nem örökbe fogadott vagyok hanem "csak" örökbe fogadó, de tini korom óta érdekelt a téma, így rengeteget olvastam a témában, örökbe fogadottak érzéseiről, mindenről, ki min megy keresztül, stb... szóval komolyan megértelek, de te meg azt fogadd el és értsd meg, hogy ő bármennyire is szeretne megtalálni, nem tud! (természetesen nem 100% hogy szeretne megismerni téged, de míg nem ismeri az ember a másik oldalt, nem szabad ítélkezni felette... még egy gyilkosnak is kijár az ártatlanság vélelme míg be nem bizonyosodik, hogy ő a tettes :) )

Őszintén? Magánynyomozót fogadtam. Nagyon krimisen hangzik, de kiderített mindent. (Szüleim támogattak, és minden tőlük telhetőt megtettek, a döntést rám bízták.)

Végül nem mentem el hozzá. Nem miatta, nem is a visszautasítás miatt. Csak a biológiai (fél?)testvéreim nem biztos, hogy tudnak rólam, és az ő életüket nem akartam felborítani fenekestől.

Ugyanezt ő is megtehette volna, aki akar, az tud.

Meghallgatni meghallgatnám, egyszer. De ennyi.

Én is megértem a Te álláspontodat, és mindenki másét is. Azt is megértem, aki elfogadná, meghallgatná, tartaná az ismeretséget vele. Én nem.

Remélem, szép, boldog életetek van. :) Az örökbe fogadó szülőket sokkal jobban "sajnálom", mert sok helyen nem fogadják el, nem értik meg, hogy az ő szeretetük olyan, sőt "olyanabb", mint a biológiai szülőké.

Nagyon kemény vagy 18 hsz. Remélhetőleg neked jobb sorsot tudtak biztosítani a nevelő szüleid mint az anyád tudott volna. (ha igen, ezt ő biztosította neked, a nyomor helyett, tartsd észben!) Valószínű egyedül, esetleg félig gyerekkorban... nem tudom, nem ismerem a történetedet, de lehet, hogy te magad sem. De ennyire könnyelműen, és "magas lovon ülve" ítélkezni valakinek a saját szülőanyjáról... hmmm, nem vall nagy észre, bölcsességre.

Neked valószínű jó életed van, könnyen átlépsz mindenen, mert csak a felszín, a jólét a fontos. Ezt el lehet fogadni, de ne ítélkezz, hogy magad se legyél méltó az ítéletre! Én az anyámról sosem mondanék le aki megszült, legyen bármilyen szerencsétlen, bármit is tett ellenem, mert tudom, kényszerből tette.