Feleségek! Előfordult már veletek, hogy a férjetek megütött volna egy egyébként boldog házasságban?

Az egy hosszú folyamat, míg a házasfelek egymáshoz tanulnak. Ti minden bizonnyal még a házasságotok elején tartotok, mindenki hozta agával a saját addigi világát. Nagyon tipikus és gyakori, hogy egy hosszan tartó bensőséges anya-fiú viszonyt nem tud teljesen felülírni a feleség-férj viszony és megtalálni a maga normális módját. A férjet se kell ezért elítélni. Nálunk a konfliktuskezelésnek azt a módját alkalmaztam, és bevált, hogy a kezdeti rajta való veszekedések után teljesen kiiktattam az életemből a gonosznak tartott anyóst, én nem mentem hozzá, ő nem jött hozzánk. És lassan, hosszú-hosszú évek alatt, ahogy én is öregedtem és bölcsültem meg talán ő is, a férjem pedig kezdett már engem szeretni, nem az anyját keresni bennem, ez a rossz viszony oldódott, megtanultuk elfogadni és megbecsülni egymást és most már megszabadultunk minden konfliktustól.

A verésről: a férfiban dolgozik a tesztoszteron, ősi ösztöneitől vezérelve hajlamos, hogy a problémákat fizikai agresszióval oldja meg, és ez mondjuk egy iskolai verekedés során teljesen helyénvaló is, nyámnyila lenne az a fiú, aki ha bármilyen módon megtámadják, nem ver vissza. Na, az ifjú férjnek azt kell megtanulnia, hogy a feleségével, egy nővel szemben ilyen kakaskodásnak nincs helye. De ha egyébként normális a kapcsolat és a férfi; agressziónak addig nem volt nyoma, akkor engedjük meg még egy huszonéves fiatalembernek is, hogy egyszer hibázzon és tanuljon. Élethosszig tartó tanulás, ahogy ezt már valaki írta. 20 éves a házasságunk, és az első évek keservei után, (de kitartottam, mert hittem benne)kölcsönös alkalmazkodással és adással, most mindkettőnk számára nagyon boldog, az élet nehézségei elől biztos támaszt nyújtó otthon. Már nem anyukához megy "haza" a férjem, hanem hozzám.

a látleletes