A szegénység szeretete mennyire beteges?

Szegény családból származom, és rossz nevelésben részesültem. Apukám bántalmazott, anyukám meg letagadta. (Apu gyakran a szeme láttára ütött meg, majd megkérdezte anyut, bántott e, aki élből letagadta) Szóval, ennyit erről, hogy a szegény családokban szeretet van.

Sok időt töltöttem a nagymamámnál a nyaralóban, ahol nincs bevezetve a víz sem a fűtés. Nagyon szerettem ott lenni, mindig a dédimamám korabeli edényeket használtuk, saját kezűleg varrtam magamnak ruhát, és a földön aludtam, mert szerettem azt játszani, hogy szegény lány vagyok.

Ha kiskoromban összespóroltam némi pénzt, és a szüleim rájöttek, már vették is el. Egy idő után magamtól adtam már oda, mert úgy éreztem, megvan mindenem, nincs szükségem semmire, holott örökölt ruhákat hordtam, és samponra is titokban kellett kunyizni anyutól. Ha viszont épp nem volt szükségem semmire, lelkifurdalás nélkül odaadtam. Most a barátommal élek, megint színvonal alatt. Egyszobás albérlet, mosógép nincs, és a tinikori ruháimat hordom. Karácsonyra nem kaptam semmit, nem álltunk úgy. (Én tanulok, ő otthon van, igyekszem munkát találni suli mellé)

Anyukám és a nagymamám titokban dobtak össze egy kevés pénzt nekem karácsonyra, 20 ezer Ft-t, amit szépen el is raktam rosszabb időkre. Ma a barátom mondta, szeretné, ha a teljes összeggel hozzájárulnék a közös költséghez, ha már így megtartottam, nem költöttem el. Mivel jelenleg úgy érzem, mindenem megvan, jó szívvel odaadtam.

Havonta 15 ezer megy el rám étkezésre 3000 a telefonra és 3000 a tisztálkodószerekre. (meg számlák)

Tudom, hogy elég szegény körülmények közt élek, de mégis úgy érzem, megvan mindenem.

(A kapcsolatom nem jó, még mielőtt valaki ezzel példálózna)

Mennyire beteges ez?