Egyedülálló/egyedülmaradt 30 éven felüli emberek, ti hogy érzitek magatokat? (Bővebben lent)

Sajnos a tapasztalat mondatja ezt vele, lattunk mar jopar ilyet :)

De te nyilvan mas leszel :)

"ha létezne jól működő párkapcsolat, de meglehet, hogy nem létezik ilyen."

De, letezik.

32 éves elvált nő vagyok. Az ex férjemmel 3 évvel ezelőtt döntöttünk úgy, hogy vége van a házasságunknak. Az első gyerekünkkel voltam terhes, amikor elkezdett "félrejárni". Majdnem egy évig csalt. Próbáltam megbocsátani neki, de nem ment. Egyszerűen nem tudtam feldolgozni, hogy pont akkor hagyott cserben, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Elhidegültem tőle és végül úgy döntöttem nincs értelme tovább erőltetni, sosem fogok tudni ezen túllépni.

Őszintén szólva nem mondom, hogy nem hiányzik a testiség, de a mindennapokban sokkal komolyabb problémákkal kell szembe néznem, mint ez, így ez gyakorlatilag eltörpül. Sokkal jobban hiányzik az, hogy valaki őszintén megöleljen, megszeretgessen, legyen ki mellé lefeküdnöm este, stb.

Vannak hullámhegyek és völgyek. Valamikor nagyon nehéz, valamikor kifejezetten boldognak érzem magam. Abban sosem inogtam meg, hogy jó döntés volt. Ennek így kellett lennie.

A munkámban sokkal jobban ki tudok bontakozni és ki is kell, hiszen most csak az én pénztárcámra hagyatkozhatunk a kislányommal. Egyelőre élvezem a pörgést. A munkámba, a lányomba, a családomba és a barátaimba temetkezem, néha egy kis sport is belefér, így teljesnek érzem magamat.

Kapcsolataim eddig nem voltak. Egyáltalán nem éreztem magamat késznek erre. A lelkem teljesen tönkrement ebben a házasságban, az érzéseimet ott hagytam benne. Jelenleg úgyérzem soha többé nem leszek képes őszintén szeretni valakit! Néhány hónapja "ismerkedünk" egy férfival, jól halad a kapcsolatunk, de mindkettőnk szíve összetört, így érdekesen és nagyon lassan alakul. Nem tudok hinni és bízni, a női önbecsülésem ilyen téren a béka feneke alatt... Nehéz, de úgy gondolom mindannyian megérdemlünk még egy esélyt.

32 éves férfi vagyok. Mondják itt, hogy 30 felett még egyáltalán nem kell elásni magunkat. Hát én is így gondoltam pár évvel ezelőtt, de sajnos úgy néz ki, hogy az én esetemben ez nem igaz. 5 éve totál feleslegesen próbálok magamnak összehozni valamit. Ezen szoktam bánkódni elég sokat, de minden más tekintetben kellemes életem van, összességében szerencsésnek érzem magam. Minden sikerülni szokott, csak egyedül a nőkkel nem boldogulok sehogy sem. Illetve csak a becsajozás esik nehezemre, ha már összejöttem egy nővel jól tudok vele bánni vele is.

Merthogy voltak kapcsolataim 24 és 27 éves korom között, és jó minőségűek voltak, én nagyon élveztem, és úgy tűnt a lányok is jól érezték velem magukat. Csajozásban béna vagyok, de ha már van egy barátnőm, nagyot ugrik az önbizalmam, és tudok alfahím lenni, tudod, akiért a csajok küzdenek, és nedves a bugyijuk egyből, ha hozzájuk ér... Viszont az mindig gond volt, hogy a nők csak szélsőségekben szeretnek gondolkodni: vagy laza kapcsolat, vagy komoly, de a komoly az náluk tényleg azt jelenti, hogy testi lelki uralom egymás felett, összeköltözéssel, mindennel együtt. Én meg csak arra vágyom, hogy szeressük egymást (inkább szeretet mint szerelem, mert én tartok a fájdalmas csalódástól), legyünk hűségesek és őszinték, érezzük magunkat jól együtt, de ne fojtsuk meg egymást. Na, ők erre azt mondják, hogy ez csak szexkapcsolat...

A nemi vágy az szerintem nem lehet gond egy férfinak, tele a net prostival, meg pornóval... Inkább a társas élménnyel, és érzelmekkel megélt szexualitás az ami hiányozhat. Én ezt a részt ábrándozással, és szenvedélyes, szerelmes történetek regénybe írásával élem meg jobb híján.

Hogy megéri-e egyedül maradni, az nálam nem kérdés, mert én megrögzött agglegény vagyok. Persze hogy könnyebb boldogulni: egy férfi, akinek nincs családja, sokkal kevesebb jövedelemből is elboldogul, élhet szabadabb, bohém életet kedve szerint, senki nem szól bele.