Meg kellene bocsátanom anyósomnak, és meg kéne látogatnom karácsonykor?

Mintha ez a sztori az én szüleimről szólna...

Mamám ugyanígy kísérelte meg, hogy eltávolítsa anyut apától. Sőt nem csak az esküvő előtti nap beszélt vele (apuval), hanem az én születésem után is, hogy váljon el anyutól, még egy gyerek nem sok...

Amit nagyon értékelek anyuban - és őszintén nem tudom, hogy honnan volt ennyi ereje erre - hogy minket, gyerekeket kihagyott az ő kis bulijukból. Biztosan fájt neki, amit mama tett vele (hogyne fájt volna!!!!), de mi az egészről nem tudtunk SEMMIT egészen a felnőtt korunkig. Anyu hagyta, hogy mamával legyünk, hogy az ezer éves kakaós cukorkáját együk, hogy úgyanúgy szeressük azt a mamát aki egy szál zsebkendőt hozott nekünk, gyerekeknek ajándékba mint a másik mamát aki értékes ruhákat vett.. Persze idővel mi magunk is kiismertük, de én ezzel együtt azt a mamámat is szerettem.

Lehet ez a meghívás is a születendő unokának szólt. Nagyon nehéz elképzelni, hogy az anyósoddal valaha is felhőtlen lesz a kapcsolatotok, de a gyerek érdekében jó néha valamilyen fajta kompromisszumot kötni.

Kérdező, idézlek: ". És erre anyós ismét magából kikelve elkezdte, hogy én mekkora szemét vagyok, és mit képzelek, hogy az ő "békülési kísérletét így semmibe veszem, stb. Én részemről úgy vagyok vele, hogy ha bocsánatot kért volna tőlem, akkor TALÁN elgondolkoznék a dolgon, de így semmiképp sem. Semmi kedvem elszúrni a karácsonyomat azzal, hogy anyóssal bájologjak, miközben

pontosan tudom, hogy utál. " - ez pontosan ennyi, tökéletesen igazad-igazatok van.

A helyedben én semmiképp sem mennék, terhesen nem hiányzik egy várható idegbeteg vita. Nyilván erre megy, mert ugye a hormonok miatt még érzékenyebb vagy, jobban meg tud bántani.

A gyerek születése után elhívnám, hogy nézze meg az unokáját, de addig hanyagolnám a vele való találkozást.

Abba, hogy a férjem hányszor megy, nem szólnék bele.

Nagyon sajnálom, hogy tényleg ilyen anyósod van.

Mindent félretéve elmennék hozzá karácsonykor.

Egy utolsó esélyt adnék neki.

Miért kellene megbocsátanod egy olyan embernek, akinek eszébe sincsen az, hogy BOCSÁNATOT KÉRJEN tőled? Nemcsak hogy eszébe sincsen, de még mindig neki áll feljebb. Rébuszokban beszél és ezt ő "békülési kísérletnek" nevezi? Békülés ott van, ahol harc vagy háború van. Te viszont nem az ellensége vagy, csak az a nő, aki eszement módon gyűlöl.

Én nem mennék. Minek? Hogy békülési kísérlet üürgyén jól belémrugdosson (az ilyen fajzat nem változik vénségére, ne áltasd magad!), különösen akkor, amikor még sérülékenyebb vagyok, mint egyébként?

Egyúttal a helyedben én a férjemnek megmondanám, hogy nagyon kedves, hogy védeni próbál az anyjától, de én felnőtt ember vagyok, tehát a nevemben ne rendelkezzen (értsd: hogy rád ne számítson anyóspajti, azt nem a férj közli a nevedben, a megkérdezésed nélkül, hanem TE, vagy peidg a férjeddel megüzened. Mert nem kiskorú vagy, hanem felnőtt ember.)

Lehet, hogy megbocsátanék neki - majd egyszer, sokára -, de magam miatt, nem miatta. Ugyanakkor elkerülném, mert tudom, hogy az ilyen ember nem változik meg soha.