Hogy bízhatnék újra a férfiakban, hogy helyretehessem az életem?

Hosszú lesz.

Elváltam. Egy olyan férjtől, aki folyton azt kommunikálta felém, hogy csak azért nem csalom meg, mert olyan csúnya vagyok, hogy nem kellek senkinek.

Talált egy csinibabát, és lelépett érte.

Erre így utólag jöttem rá, sokáig voltam vak, bolond, és nagyon-nagyon szerelmes. De akkor, mikor azt mondta, hogy csak azért van velem évek óta, mert nem lenne hol laknia, és nem szeret, egy világ dőlt össze bennem.

És én vagyok az az ökör nőstény, aki évekig hajtogatta, hogy milyen rendes ember a férje, sose csalná meg, más, mint a többi disznó, és milyen jó apa, stb. Erre kiderül, hogy többször is megcsalt, de olyan jól adta a szerelmest, hogy én észre se vettem semmit.

Virágok, csokik, bókok minden nap, minden este összebújva alvás, egy szatyrot nem hagyott cipelni, kinyitja az ajtót előttem, stb.

És erre ez....

A válás után elkezdtem gondolkodni, hogy talán ideje lenne ismerkedni, biztos találok egy kedves, rendes pasit, aki el tud fogadni egy ilyen ronda nőt. Felregisztráltam egy társkereső oldalra.

Gyakorlatilag elárasztottak az üzenetek. Elkezdtem randizni.

Azt hamar levettem, hogy senki nem akar komoly kapcsolatot, sőt... mindenki csak egyéjszakásokat keres.

Ez először rettentően bántott, mert egyáltalán nem akartam ilyenekben részt venni.

Aztán egy-két alkalommal "beadtam a derekam", a testi szükségleteim kielégültek, és az lett, amit gondoltam: egyik pasi se hívott fel, nem keresett többet. Először megomlottam rendesen, de aztán úgy voltam vele, hogy minden férfi egyforma disznó, és legfeljebb egyre jók.

Aztán jött egy pasi, akivel előbb sokat (heteket) leveleztünk, és úgy találkoztuk. Tiszta sor volt, hogy szexelni fogunk. Meg is történt, és tényleg jó is volt. De reggel jött a hideg zuhany: én nem érzek iránta semmit. Azt a baráti vonzalmat se, meg azt a testit se. Abszolút semmit.

Én voltam az, aki mindenhol letiltottam, töröltem a számát, stb, és nem is kerestem többet, számára pedig elérhetetlenné tettem magam minden formában.

Aztán ez megismétlődött egy kollégával. (Szerencsére nem egy részlegen dolgozunk, nem kell összefutni naponta.) Hetekig flörtöltünk, húztuk egymást, stb. Randiztunk, elsőre nem is feküdtem le vele, pedig nagyon akarta, aztán mikor megtörtént, megint arra eszméltem utána, hogy minden érdeklődésem elvesztettem. Ő meg vidáman ecsetelte, hogy neki ez így pont jó, hogy csak szex van, és időnként összefuthatnánk. De mondtam, hogy bocs, ez ennyi volt. Elég kicsi az intim mérete, szóval rendszeres szexre nem is tudom elképzelni.

Nem hogy vonzalmat nem érzek, azóta szinte undorodok tőle, folyton az jár a fejemben, milyen kicsi a kukija. :(( Ő meg nyomulna.

Azóta volt még egy találkozásom. Itt már nettó arra mentem, hogy hiányzik a szex, és legyen valaki, aki... Aztán soha többé nem találkozunk.

Az egy dolog, hogy a férjem összetört minden szinten, és valami meghalt bennem lelkileg. De azok a hímneműek, akikkel összefutottam, annyira távol állnak mindentől, ami számomra a férfit jelenti, hogy a nem igaz.

Teljesen az az érzésem, hogy nincsenek rendes, mély kapcsolatok, csak összejárnak az emberek du.gni, és az a cél, hogy minél több meglegyen.

Eddig úgy voltam, ha két ember tetszik egymásnak, érdeklődnek, jót tudnak beszélgetni, és jó a szex: keresni fogják egymást újra és újra.

De nem ezt látom, és nem csak én, barátnők, ismerősök, kollégák közt is ezt látom. Az emberek használják egymást, és dobják a másikat utána, mint azt a bizonyos papírzsepit.

Rájöttem, hogy valami alapvetően megváltozott bennem.

Megutáltam a férfiakat. Az összeset. Kb. úgy tekintek rájuk, mint egy vibrátorra, két lábbal. És sajnos eddig a többség be is bizonyította, hogy ennyit ér, nem többet. Aki meg nem, az nekem nem kell, mert addig érdekel, amíg egyszer lefekszek vele, aztán a gondolattól is beteg vagyok, hogy újra lássam.

Mindezekhez hozzáteszem, hogy a szexet önmagában élvezem, és eléggé helyreállt az önbizalmam is.

Csak nem tudok férfinek hinni, nem tudok benne bízni, és lassan emberszámba se veszem őket. Nem lassan, konkrétan itt tartok. Hogy a férfiak nem emberek, mert nincsenek érzelmeik, nem képesek szeretni, csak testi szükségleteik vannak, amiket állati szinten kielégítenek valakivel.

De valami a lelkem mélyén azt súgja, hogy ez így nagyon nincs rendben. Az nem lehet, hogy úgy születnek szerelemes versek, dalok, képek, hogy az a férfi képtelen lenne bármit is érezni. Szeretnék újra szerelmes lenni, szeretném hinni (és elhinni!), hogy valaki képes engem is szeretni.

De így nem megy. Mikor valaki szerelmet vallott, szó szerint röhögőgörcsöt kaptam, és otthagytam.

Senki se tudja, mi zajlik bennem, most öntöm ki először.

Hetek óta (vagy hónapok? Már nem is tudom) nem is akarok találkozni senkivel. Azért az egy du.gásért minek, utána meg olyan szinten megvetem, (mert pont olyan állat, mint a többi), hogy képtelen vagyok hozzáérni.

Próbáltam másképp hozzáállni a pasikhoz, de nem megy. Valahogy mindenkiről kiderül idővel, hogy csak egy alantas állat, és újra megerősítést nyer, hogy semmire se jók.

Eljutottam odáig, hogy inkább leszek egyedül, és nem alacsonyodok le odáig, hogy odaadjam magam egy ilyen állatnak, hogy kiélje magát rajtam.

De tudom, hogy ez így nincs rendben.