Édesapám iszik. Mit tehetek?

húh nagyon nehéz. gondolom egyrészről mennél, elköltöznél. másrészről nem akarod magára hagyni.

ettől még tanulj tovább! ne hagyd, hogy ez rontsa el az életed. legyél sokat a barátokkal! ők tudnak ilyenkor segíteni

Ez egy nagyon dolog az életben. Egyrészt mert függőségről van szó, másrészt mert nem önmagadról van szó, hanem egy rajtad kívülálló emberről, aki, mint rajtad kívülálló fizikai és lelki ember, nem tudod, hogy mi van benne.

Én gyerekkoromban éltem meg édesapámnak az alkoholizmusát. Szégyen és kegyes hazudozás az iskolában, hogy otthon minden szép és jó, anyumék egyre sűrűbb, éjszakába nyúló vitái (s anyum is sajna adta alá a lovat - nem voltak jó páros), a folytonos félelem attól, hogy apu már megint részegen jön haza. Időközben elváltak, de nem költözött senki. Az alkoholizmusának kb. a 4 évében apu egy őszi napon taccsra itta magát, 2 hétig feküdt otthon, teljesen sárga volt. Elvonó 1x, 96-ban. Nem ivott kb. 2 évig. Majd megint. Elvonó 2x, 98-ban. Gyógyszert kell szednie, mert ez tartja rendben a máját, és ha iszik rá, akkor vége. Nem iszik. 3-an vagyunk fiútestvérek, és talán ez az, amiben értelmet talált: a gyerekekben. Látom, hogy a legkisebbikkel foglalkozik / foglalkozott, mikor a Műegyetemet végezte, ugyanis közel rokonszakmában szerzett apum is diplomát ott. A szeretet, az elfogadás, szerintem ez az, ami számított. Hogy őt is megtalálta, és hogy ő is megtalálta. Embereket. Nekem, mint a legidősebb bátynak kb. 28-30 éves koromra sikerült magamban semlegesíteni azokat a félelmeket, amik még ebből a korból erednek. Sz@r volt felismerni, hogy mik és miért vannak bennem, de így már oké. Nem vagyunk apumra mérges. Viszont a serdülőkoromban nagyon hiányzott az az atyai támogatás és életbölcselet, meg a biztos otthon érzése. Persze kidekkoltam, pontosabban túléltem, de ha már lehetne választanom, akkor nem ezt tenném.

Így utólag azt gondolom, egy alkoholista az egy beteg ember, tehát gyógyulnia kell, mert ez nem jó állapota neki. Ha önerőből nem tud, akkor (is) segítségre van szüksége. Oka van, hogy miért iszik. Az én esetemben motivációhiány volt, nem látta, hogy miért érdemes élnie. És nem volt ott a szeretet, mert a hétköznapi hozzáállás szerint hogy lehet egy ilyen embert szeretni és elfogadni (főleg ha a feleség még uszít is ellene ...) Bizony "le kell ásni" a lelke mélyére, és kideríteni, hogy mi az ő életfájdalma. Ha kell, akkor sírni. És megmutatni, hogy ő is egy szerethető ember, és szeretik is. Akinek fontos, az szereti.

Én legszívesebben "kirobbantanám" az ilyen embert a hétköznapjaiból. Megállítanám a földet, kilépnék vele a körforgásból, hagynám, hogy levegőt kapjon, hogy észrevegye a színeket, hogy újra értékelje a színeket, a szagokat, hogy újra az a kisgyerek legyen, aki szeret élni, és látja, hogy szeretik.

Minden jót kívánok Nektek!

32/F

14:46-os vagyok.

Borzalmas!

Míg élt, azt hittem, utálom. Majdnem belehaltam a halálába! Nem tudom magamnak megbocsátani, hogy nem közeledtem hozzá.

2 hét alatt ment el úgy, hogy soha semmi betegsége nem volt.:(

32F, elsírtam magam azon, amit írtál.

Ez a szeretet, azt hiszem.

előző

Az alkoholizmus nem szokás, nem döntés, hanem betegség. Alkoholizmusról lebeszélni vagy leszoktatni valakit kb. annyira lehet, mint mondjuk szívbetegségről vagy rákról "lebeszélni" valakit vagy egy törött lábú embert "visszafogni", hogy ne legyen már olyan töröttlábú.

Az alkoholizmust kezelni, gyógyítani kell, amihez elengedhetetlen, hogy a beteg felismerje és elismerje a betegséget és segítséget kérjen, igénybe vegye a segítséget. Ha ez nincs, akkor a hanyatlás feltartóztathatatlan.

Tehát a beteg leginkább akkor gyógyulhat meg, ha betegnek tartja magát és professzionális segítséget vesz igénybe. Őszintén szólva elég kicsi az esélye a gyógyulásnak még ekkor is.

A kérdezőnek azt tanácsolom, hogy az életét úgy irányítsa, hogy szükség esetén minél előbb önállóvá tudjon válni.