Miért idegenednek el manapság ennyire egymástól a családtagok?

UIgazad van.A mai fiatalokban nagyon kevés a tolerancia.Nemcsak a szülőkkel,hanem a párjukkal szemben is.Ezért is van a sok válás.A szülésből pedig nagyobb felhajtást csinálnak,mint kellene.Régen is szültek az asszonyok,de nem voltak depressziósak,meg lelki betegek.Szép az önállóság,de éppen a szülés után lenne szükség arra,hogy az anyjuk velük legyen.Ostobaság azt mondani,hogy akkor kell együtt lenni az apukával és a gyerekkel.A gyerekkel nem a szülés utáni napokban kell hármasban lenni,hanem a további életében.

Ha nem akarna mindenáron egyedül maradni a szülés után a nő,akkor nem lenne sem fáradt,sem ingerült a későbbiekben.Régen csak 12 hét volt a szülési szabadság.És abból hatot a szülés után kellett kivenni.Az orvos és a védőnő lelkére kötötte az anyukának,hogy a 6 hét alatt pihenjen,mert a korai felkelés a későbbiekben nőgyógyászati problémákat okozhat.Sokkal kiegyensúlyozottabbak voltak a kismamák és a gyerekek is.

A mai anyósproblémákkal én sem értek egyet, és szerintem sokkal nagyobb arányban a lány a hibás ezért. Nagyon bírom amikor panaszkodnak hogy majd meg szakadnak a gyerekkel de akkor is betegesen féltik és inkább hullák lesznek de akkor sem adják át egy kicsit.

De nekem tökéletesen megfelel a mai világ ahol nem együtt lakik a család 100 éves dédivel, meg nagymamával meg mindenkivel... Szeretem a szüleim. A testvéreim már annyira nem érdekelnek, mert nem nagyon ismerem őket, de nem is hiányzik. Szóval szeretem a szüleim, de ha én elköltözök innen akkor nagyon boldog leszek. Nem igénylem azt hogy mindenben segítsenek, állandóan hívogassanan vagy a nyakamon legyenek. Majd ha valamiben segítség kell akkor megkérem őket, és ha beleegyeznek akkor segítenek nekem. Sőt az is lehet hogy elég messzi országba elköltözök innen, és nem fogom bánni.

A párom anyjával sincs semmi bajom, hacsak nem túl elviselhetetlen, de én jobban szeretek egyedül vagy kettesben lenni. Ilyen vagyok. Nem hiszem hogy éretlen lennék. Azért mert régen így csinálták, még nem kell sajnálni hogy most nem.

A mi családunk (se a szűkebb se a tágabb) soha nem volt összetartó, elvétve vannak kivételek, de nagyon sokan érdekemberek, a nagymamám egyik húga betegen született, egy életen át orvoshoz járkált, ennek ellenére boldog házasságban élt, bár gyereke sose lehetett, azt kötötték ki, hogy az örököl, aki gondoskodik róluk, amikor már nem tudják magukat ellátni. Nekünk erre nem volt lehetőségünk, de ettől függetlenül tartottuk velük a kapcsolatot, amíg éltek (én nagyon kedveltem őket, ők is kedveltek minket, végülis apróságokat így is kaptunk, de nem is a pénzbeli értéke számít, hanem hogy ez rájuk emlékeztet), viszont anyu anyja, aki a nővére volt, bár a kisujját se mozdította, de örökölni azt akart volna (egy lakás Pesten, meg ki tudja, mi minden még), aztán még ő volt megsértődve, hogy nem örökölt semmit, azóta nem tartja a kapcsolatot a rokonságnak azzal a részével. Ez csak egy a sokak közül, de ilyenekkel tele van a család. Ha nincs semmid, nem kellesz, csak akkor, ha pénz kell, vagy valami más...

Ez nem volt így régen se, de én erre a családra nem is vagyok büszke, és úgy döntöttem, hogy ha ők ilyenek, akkor magukra vessenek, én is azokkal fogok majd törődni, aki törődött velem akkor is, amikor semmim nem volt.

Köszönöm szépen a remek megállapítást, de szerintem ezt nem te fogod eldönteni! :) Ezek szerint én egy hálátlan, gonosz, szülőutáló vagyok akkor is ha kiutazok másik országba, mert akit szeretek annak a közelébe akarok lenni! Na persze... Felnőtt vagyok és a saját életem akarom élni. Szeretem az egyedüllétet. Ha szükségem van rájuk szólok, ha szükségük van rám szólnak. De ez nem azt jelenti hogy kamerázzák a szülésem, mert minden nap velem vannak.

Ha neked a régi rendszer tetszik akkor élj úgy, de ne akard másokra tukmálni, és ne te mondd meg hogy melyik a helyes!

Kérdező, mindenkinek kell egy levegővételnyi távolság és magánélet. Attól még nem szereti kevésbé a családját, akiket szeret. Mondok egy példát, anyut sajnos nagyon megviseli a munka és az, ahogy apám bánik vele. Ő ezt úgy vezeti le, hogy folyton beszél-beszél-beszél, és folyton csinál valamit, ugrál, pattog, akkor is, ha nem kell, de közben is beszél-beszél... Néha rászólok, hogy most üljön le egy kicsit olvasni vagy tévét nézni vagy kötni... És pihenjen, mert nem szeretném, hogy beteg legyen amiatt, hogy állandóan foglalkozik azzal, ami zavarja, néha terelje el a figyelmét, nézzen meg egy filmet, vagy bármi. Persze nekem is jó, ha kicsit csend van és tudok koncentrálni a feladataimra, az itthoni munkáimra, és a tanulnivalóimra, ha állandóan beszélnek hozzám, akkor nem tudok figyelni (nem tudom, te ezzel hogy vagy), de anyunak is jó, ha pihenteti magát, mert ha állandóan foglalkozik a problémáival, akkor beteg lesz, én meg azt nem akarom. Eddig sikerült megakadályozni, hogy visszakerüljön a pszichiátriára, úgy tűnik, ez a módszer bevált. Kicsit tartok tőle, mi lesz, ha elköltözöm, de azért igyekszem elérhető maradni azután is, hogy ha kell, tudjak segíteni. Viszont mindannyiunk érdeke, ha egy kicsit magunk is vagyunk egyedül.

A másik, amiért rájuk szoktam szólni, hogy én egyedül szeretek főzni, és olyankor nem szeretem, ha láb alatt vannak (ennek egyik oka, hogy titkos receptjeim vannak, és ha belekotyognak, esetleg elrontják, a másik, hogy olyan kicsi a konyhánk, hogy 1 ember fér el kényelmesen, 2 már tömeg...), ez megint olyan dolog, hogy nem azért akarom őket távol tartani, mert nem szeretem őket, hanem, mert akadályoznak, ha ott vannak.