Miért idegenednek el manapság ennyire egymástól a családtagok?

Igen, ez benne van, de ebben a stresszes világban pont a család összetartása az, ami menedéket nyújthat.

Néha az az érzésem, mintha a kamaszkor tolódott volna ki. Nekem 13 éves korom körül volt olyan korszakom, amikor idegesítettek a szüleim, túl nagylánynak éreztem magam ahhoz, hogy mellettem legyenek, mindenáron egyedül akartam mindennel elboldogulni. Ez egy tininél természetes, de 20-30 éves korban szerintem elég gáz.

Tudom, hogy fárasztó a szülés, de pont azért jó, ha van melletted valaki, aki segít. Azok a barátnőim, akik eddig szültek, mind vagy eleve a szüleikhez mentek haza a kórházból, és csak akkor költöztek vissza a férjükhöz, amikor már párhetes volt a baba, vagy az anyukájuk költözött hozzájuk segíteni, hiszen a férjüknek napközben dolgoznia kellett. Ezért is furcsa volt itt azt olvasnom, hogy sokakat fáraszt a saját anyukájuk jelenléte. Engem az fárasztana, ha hirtelen egyedül kellene megbirkóznom mindennel, ha pl. háztartást is kellene vezetnem, amikor a baba még éjszaka többször felébred enni, és napközben csak álmosan kóválygok.

Nem az az önállóság, ha elmarod magad mellől azokat, akik szeretnek, hanem az, amikor viszonozni is tudod és akarod már, amit tőlük kapsz, és amikor az ő érzéseiket is képes vagy figyelembe venni. A "mindenki hagyjon békén" nem önállóság, hanem gyerekes önzés.