Van itt olyan aki velem együtt rosszul érzi magát otthon a rossz családi kör miatt?

Igen!

Milyen családi körben laksz? Te ki vagy? a gyerek/apa/anya?

Aztarohadt, ez nagyon durva. Apukád megvan még? Ő tud ezekről a dolgokról? És anyukád miért bocsájt meg neki újra és újra?

Az a gáz, hogy vannak sejtéseim. Előbb elmondom a saját történetemet, aminek hál'Istennek már úgy-ahogy vége van.

A dolog ott kezdődött, hogy anyám elvált apámtól, amikor 9 éves voltam. Egyedül viszont nem tudott meglenni, mert hihetetlen kapcsolatfüggő ember. Ezért már ugyanabban az évben hozzáment egy másik férfihoz. Hogy kihez?

A nővérem és én is ugyanabba az általános iskolába jártunk (és később ugyanabba a gimnáziumba, 6 osztályos tagozatra). Anyám nővérem éppen-hogy-volt osztályfőnökéhez ment hozzá. Én meg még ugye általánosba jártam, tehát opcionálisan a tanárom is lehetett volna.

Az elején még minden okés volt nagyjából, az ember próbálta mutatni, hogy ő mennyire vállalt minket is, stb. Aztán kezdődtek a gondok.

Nem akarom leírni mindazt, amit éveken keresztül el kellett viselnünk a nővéremmel együtt. Anyám gyenge volt lépni, állandóan csak azt hozta mentségként, hogy az nem csak úgy megy, hogy egyik napról a másik napra kilép az ember a házasságból. És hogy majd csak jobb lesz. 7

A férfi először a nővéremmel kezdte, folyamatosan terrorizálta lelkileg. Nem szólt hozzá egy szót sem, ha véletlenül egy helyiségbe kerültek, azonnal csapkodni kezdett mindent, ami a keze ügyébe került, jól hallhatóan morgott mindenféle megjegyzést rá, ilyenek. Aztán kihúzta a falból az internet kábelt, mert hogy mi azt nem érdemeljük meg. Nővéremnek a gimnázium utolsó éveit úgy kellett kihúznia, hogy anyám laptopján tanult titokban. Érettségi előtt már nem bírta tovább, elköltözött nagyanyámhoz. Kb. vissza se nézett, azóta ha évente egyszer beteszi a lábát oda, már sokat mondott.

Én 4 évvel vagyok fiatalabb a nővéremnél. Amíg a férfi őt csesztette, nekem nyugtom volt, de amint ő elment, hát úgymond "felém fordult Sauron szeme". Kezdődött velem is ugyanaz, mint a nővéremmel. Amíg ő a tanuláshoz és a barátaihoz menekült, én depressziós lettem, állandóan halálvágyam volt, csak a gyávaság választott el néha attól, hogy megöljem magam. És persze mindezt úgy kellett tennem, hogy közben senki ne vegyen észre semmit. Ez teljesen felőrölt.

Anyám nekem már nem is engedte, hogy érettségi előtt elmenjek nagyanyámhoz, ezért nekem is sunyiban, esténként, anyám laptopjából kellett tételeket kidolgoznom, onnan tanulnom.

Közben a mostohaapám teljesen eldeformálta anyám gondolkodás módját, pl. anyám olyanokat mondott, hogy jó is, hogy nincs nekem a szobámban internet, mert látja, hogy este is 4-5 órát ülök előtte (tanultam, + próbáltam összekaparni a szociális életemet, de ez nem igazán ment, mert a barátaim is érezték, hogy van valami. Nem konkrétan azt, hogy baj van, hanem azt, hogy megváltoztam, és kezdtek eltávolodni tőlem, én meg nem mondtam és nem tettem semmit. Ez is mélyebbre lökött.)

A vége az lett a dolognak, hogy érettségi alatt és után már én is inkább nagymamámnál laktam, egyre kevesebbet jártam haza (anyám próbált azért rávenni).

Közben megismerkedtem egy lánnyal, azóta is együtt vagyunk, és az ő segítségével sikerült kilábalnom a depiből. De még mindig jellemző rám, hogy falakat építek magam köré, nem engedek be senkit, és nem vagyok egy nagyon érzelmes típus. De próbálok fejlődni.

Illetve további következmény, hogy nem tudok fiúkkal barátkozni eredményesen, mert kb. 8 éves koromtól nem volt apám, senki nem tanított meg a "fiús" dolgokra. Nem érdekel a foci, sosem játszottam a számítógépen, nem volt magic card meg yugioh, meg mittudomén, mi még. (pénz se volt rá, mellesleg.)

Most már Budapesten élek, egyetemre járok, a barátnőm szüleinek a lakásában élünk szóval egész jól kijövünk anyagilag, én kb. második fiatalságomat élem - illetve elsőt, mert a legelső nem volt meg, amikor kellett volna.

Haza ha kéthavonta megyek, már sokat mondok. Anyámmal is alig kommunikálok, de azért elvagyunk. Szép lassan elrendeződtek a dolgok. Anyám bevallása szerint, mióta nem lakunk otthon, a mostohaapám is sokkal "jobb" emberré vált, kevesebbet veszekednek, stb. Hát örülök neki, én soha többé nem akarom látni az életemben, mert életem 10 évét visszavonhatatlanul tönkretette. Nem hittem volna, hogy képes vagy valakit így gyűlölni, de képes vagyok. Néha megijedek magamtól, mert arra gondolok, hogy ha megtehetném, gátlás nélkül megölném. (Nem, nem lettem pszichopata, mással nem tenném meg :D).

Na kb. ennyi, lehet, nem olyan durva, mint a tiéd, de azért ez is valami :P

20F