Ki ne szeretné, ha az anyukája és a párja jóban lennének? Na de ez is normális?

30 éves nő vagyok, több éves kapcsolatom van. Szeretjük egymást, mégis úgy érzem, hogy anyukám és a párom az első perctől kezdve lelki társak, míg velem egyikőjük sem. Én nagyon különbözöm anyukámtól, míg ők ketten hasonlítanak. Én lelkis vagyok, túlaggódós, sok szeretetre lenne szükségem, míg anyukám ezt nem érti, szerinte sok helyzetben ez csak szimpla dilizés. Ha nyugtatásra lenne szükségem, a mai napig felbőszíti magát, szinte irritálja a helyzet, és tesz rá még egy lapáttal. Ha saját életemet élem (értsd: ami különbözik tőle), pl éjjel sokáig vagyok fenn, mert akkor fog az agyam, kádban fürdök néha, és sokáig, mert jólesik ott kipihenni magam, lassabban csinálok meg dolgokat, mert alapból lassabb vagyok, az ő jelenlétében meg még inkább, akkor jön a kritika, ezt ne így csináld, azt ne úgy. Evés-főzés terén szintén.

Ő érzelmeket ismer ugyan, de sokkal racionálisabb, de ha nem tetszik neki valami, képes napokig nem szólni hozzám. Gyerekkoromban még bömböltem ilyenkor, ma már inkább csak nyugtalanít a feszült légkör.

És itt jön az, hogy párom ugyanilyen. Én vagyok a problémázós, ők ketten nem. Ők hamar túllépnek a dolgokon, ami az én szememmel nézve olyan, mintha csak félbehagynák, de nincs megbeszélve. Párom ugyanígy nem szól hozzám napokig, ha nem értünk egyet valamiben. Nagyon nehezen viselem, mert pont ilyenkor szeretnék megbeszélni mindent, de ő kerül. A teher pedig nem esik le rólam, hanem szinte fizikailag érzem a súlyát, ahogy rám nehezedik.

Ők ketten nagyon is szót értenek szinte mindenben. Volt már, hogy párom is inkább vele beszélt meg valamit, mint velem, pedig akkor nem volt mosolyszünet sem. Mikor megkérdeztem, miért, mindketten azt mondták, szinte egyszerre: mert velem úgysem lehet.

Időnként van, hogy egyetértenek ők velem valamiben, de akkor sem vallják be, inkább mindketten hallgatnak, míg a hátam mögött visszahallom, hogy nagyon is nekem adnak igazat, míg a szemembe ez úgy jön le, hogy húznak-kötekednek, incselkednek velem, nem mondják meg szemtől szemben, hogy igen, igazad van.

Anyu nyilvánvalóan a páromat is szokta velem szemben védeni, ha összekapunk. Ez azért jó, hogy simítsa az ellentéteket, hogy ne menjünk szét, de a párom szinte rákapott már, azt érzem. Ez odáig ment, hogy egy takarítási dolgon vitáztunk, nekem más volt a véleményem, anyu jött, igazat adott a páromnak, én megkértem, hogy ez az én dolgom, én így szeretném, erre a párom felbőszült, hogy anyukámnak igaza van, mert mégiscsak az anyukám, ővele sem vitázhatok, mert ő pedig férfi, és ezt az egészet hogy képzelem. Szerinte a férfi irányít a fontosabb dolgokban, az anya nyilván anya, én pedig ebben eleve vesztesnek érzem magam, hiszen akkor mi vagyok? Csak egy nő, aki még nem is anya.

Tegyük hozzá, hogy a párom nem olyan, akit el kellene hagyni, megbízható, dolgos, becsületes, hűséges, szereti a gyerekeket. Jellemében egyenes, helyénvaló. Csak ez az egy probléma szokott köztünk lenni, ha ez nem lenne, problémáink sem lennének, nagyon szeretjük egymást.

A félreértések elkerülése érdekében itt nem arról van szó, hogy ők ketten kavarnának!!! Teljesen más természetű a dolog, ezért olyanok írjanak, akik ezt értik, és elolvasták, mégha kicsit hosszú is lett. Köszönöm.