Élt már valaki "nincs ló, szamár is jó" alapú párkapcsolatban?

Én igen. Egyszer. Bár nem így indult a kapcsolatunk. Akkor már egy éve nem volt senkim, még futó kapcsolatom sem. Amikor találkoztunk, úgy éreztük megállt az idő. Utólag is megmagyarázhatatlan az egész, mert szikrázott közöttünk a levegő, egyetlen éjszaka alatt mérföldeket haladtunk előre a kapcsolatunkban, és az egész olyan volt mint egy álom.

Nem is ezt nem értettem. Az az érthetetlen még mindig, hogy az egész úgy múlt el, ahogy jött. Másnapra hűlt helye volt. Megvolt az a kis izgalom, hiszen hónapok óta nem randiztam. Megvolt a vágy, de eltűnt a parázs. Azt hittem, hogy ez majd változik, visszajön, vagy szerelemmé alakul. Belementem a kapcsolatba, mert tudtam elhinni, hogy a szikrázás csak egyetlen éjszaka volt. Persze közrejátszott a magány is, de nem az volt az első. Sokáig tartott, mert sok helyzetben nagyon jól összeillettünk, de soha nem voltam szerelmes. Boldog igen, eleinte. De igazából ő a ló nincs kategóriába tartozott. Sajnos. Nem vagyok rá büszke. Mi egyszerűen csak nem tartoztunk már össze egy idő után. Nem szakítottunk, megszűntünk összetartozni.

Én azt hiszem jelenleg valami ilyesmiben vagyok. Vagyis magam sem tudom. Nem tudom eldönteni, hogy normális-e ahogy magamat érzem ebben a kapcsolatban, mert ez az első komoly kapcsolatom, már lassan 2 éve tart. Nagyjából másfél évnél kezdtem el magam kicsit másképp érezni, már nem nagyon tudtam úgy a páromra gondolni, hogy libabőrös legyek, beleremegjen a gyomrom, ugyanakkor hihetetlenül nagy szeretetet érzek iránta, kívánom is szexuális értelemben, de mégis valahogy sokszor úgy érzem magam vele, mint amikor régen anyukámmal mentem mondjuk vásárolni és tudjátok, azaz érzés, hogy azt kívánod, hogy bárcsak ne dumálna ennyit, mert kínosan érzed magad, vagy bárcsak ne érezné úgy, hogy ennyire kivágott pólót kellene felvennie, vagy ilyesmi. Remélem érthető. :) Szóval sokszor érzem azt, hogy ő hasonlóképpen érez irántam, én elég bohókás ember vagyok és nem nagyon érdekel úgy általában, ha furcsán néznek rám az emberek, de ő ilyenkor rámszól vagy úgy viselkedi, hogy érzem, hogy ő érzi kínosan magáz miattam. Ez borzasztó érzés, mivel nem teszek semmi olyat, ami megmagyarázhatóvá tenni ezt a viselkedését. A barátaimmal szemben abszolút antiszociális, egyáltalán nem próbálkozik kicsit beilleszkedni. Sokszor olyan érdektelennek érzem irányomban, mintha csak azért lenne velem, mert ez kényelmes, meg mert nagyon összeszoktunk, neki én vagyok az első csókjától kezdve minden. De azáltal, hogy nem igazán mutatja ki az érzelmeit, én is elhidegültem. Megismerkedtem egy másik fiúval, aki elvarázsolt, de kiderült, hogy csak fellángolás volt a dolog. Mindenesetre jól mutatja ez a helyzet, hogy mennyire nem éreztem ekkor semmit a barátom iránt. Azóta is néha másik fiúról álmodozom, akit nem rég ismertem meg, bár nem történt közöttünk semmi, azt sem tudom ő érez-e irántam bármi különösebbet.

Nyár végén végleg elegem lett ebből a közömbös viselkedésből, többször is próbáltam vele megbeszélni, de sosem éreztem úgy, hogy előrébb jutottunk volna, az ilyen beszélgetések után pár hétig úgy tűnt, megint próbálkozik, aztán a próbálkozások abbamaradtak. Így végül szakítottam, de teljesen kiborult, iszonyatosan megviselte és megkértem, hogy legyünk barátok. Nekem ő nagyon fontos, sosem tudnám kitörölni az életemből, és mindig is az élete része szeretnék lenni. Aztán a barátságból újra kapcsolat lett és azóta együttvagyunk. De az érzéseim nem változtak, kavarognak a gondolataim, az ő viselkedése megint csak időszakosan változott meg.

A lényeg, hogy abszolút meg vagyok kavarodva, fogalmam sincs ez normális-e, szerelem-e még. Nincs viszonyítási alapom sem. Boldog vagyok-e? Sokszor igen, sokszor nem. Tudom, hogy a kapcsolatokban vannak hullámvölgyek, de a mi hullámvölgyeink valami nagyon extrém hullámvasúthoz hasonlítanak.

Nagyon hosszú voltam, bocsánat, de ez most előtört belőlem. :)

17/L