Hol hibázom? Vagy túlzottak az elvárásaim?

A sógornőm mindenkit kritizál a háta mögött, de szemébe alig mondja meg bárkinek is, hogy mi baja velük. Sokszor nincs is baj az illetővel, de ő kitalál problémát, csakhogy mindenkit szidhasson. Anyósomékat is szidja, nem csinálnak jól semmit szerinte, pedig a csillagokat is lehozzák neki.

Ők nem segítenek soha anyósoméknak, mi amikor tudunk és szükség van egyből ott vagyunk és mindig segítünk, de ők (anyósomék) minket csak ritkán. Azt a bánásmódot kapjuk amit a viselkedésük alapján a sógornőmék érdemelnének.

Én is elkéne kezdjek rosszféle lenni? Vagy miért nem tudnak velünk is kicsit másképp viselkedni?

Amúgy sokszor az az érzésem, hogy másokat is megtéveszt a mézes-mázasságával, mert annak ellenére, hogy nekem szapul mindenkit, és mindenkiről kitalál rossz dolgokat, és terjeszti, azok az emberek általában vele kedvesek és mintha jobban elfogadnák. Nem látnak túl azon, hogy milyen valójában. Én az őszinte, tiszteletbeli tulajdonságommal nem érem mindezt el. Nagyon rosszul esik. Én hittem abban, hogy mint a mesében a rosszakat valahol csak megtanítja az élet, hogy nem jól csinálják. De most pont az ellenkezőjét látom és érzem.

Nem tudok elkezdeni kritizálni, hazudni és álmosolyokkal hódítani. Hogy tegyem túl magam rajta? A férjemnek is szerintem lassan fárasztó az érzelgősségem, mert sokszor egy idő után már betelik a pohár nálam is és ki kell panaszkodjam magam.